Cigarettafüst
Az ősz suttogott neki valamit és az arcába fújta a haját. Azt hitte láthatatlan. Csak állt ott a csörgő falevelek táncában és kerek szemekkel nézett be az ablakon az utca túloldaláról. Akkor látott ilyet először. Egy idegen. Úgy érezte, érti a szelet, hiszen nem lehet véletlen, hogy ott áll éppen akkor az utcának azon az oldalán és az idegen meg… Újra elkábultak a gondolatai.
„Milyen művészi a füst. Beburkolja a testét, hiszen ő más. Őt védeni kell. És a hamu! Mintha minden por az érzékek táncát járná.” Ilyet még sosem látott.
„Biztos költő, vagy színész! Más nem faragná hegyesre hosszú ujjaival az égő cigarettavéget.” Ezt már az ajtóból figyelte. A kerek szemek a falakon tapadtak meg és követték a fények játékát. Az egész olyan földöntúlinak hatott. „Csak a füst zavar, nagyon csípi a szemeimet.”
Az idegen felállt és kifelé indult a szobából. „Hová mész?” Az idegen egy pillanatra meglepődött, aztán lehajtott fejjel válaszolt. „Muszáj ennem valamit. Megéheztem.” Becsukta maga mögött az ajtót és a fények kiszöktek az ablakon, vissza a természetbe, ahonnan jöttek, a lánnyal együtt.
Rohantak a házak, de ő csak a szeme sarkából látta őket. Az utcákat már nem ismerte. Csak szaladt és zihált. Úgy érezte, nem tud elég levegőt venni. „Hát ember?” Ez volt az első csalódás az életében.
- Százados úr! Kovács honvéd leugrott ejtőernyő nélkül!
- Már megint?
» tovább
