Joúnapot kivanok!

SZUBJEKTÍV szerző: Zsolt, 2006. 07. 15. | 0 hozzászólás

Egy szép verőfényes csütörtöki napon a kötelesség Budapestre szólított. A szokásos "kalandok" mellett ezúttal Bush bácsi érkezésével is számolnom kellett volna, aki olyannyira nagy ember, hogy mások már alig férnek el tőle a városban.

Eleinte semmi felfordulásnak sem láttam nyomát, csak a szokásos dugók, viszonylag nyugodt emberek... Bezzeg visszafelé. Mindenféle előzetes bejelentés nélkül a busz megállt a hegy lábánál és mindenkit leszállított. Az emberek morogtak vagy egymásnak, vagy a telefonjaikba, egy bácsi háromszor is elsütötte ugyanazt a szánalmas poént kínjában, hogy „akkor most a Dunához jöttünk fürdeni?”

Nem épp fürdeni, inkább gyalogolni! A buszokról, villamosokról ismert tumultus a hídon át a körút felé kezdett hömpölyögni, köztük sok zavarodott külföldi turista, akik még ilyenkor is megálltak egy-két fénykép erejéig. Akik a hídról felnéztek a hegyre, láthatták is Bush bácsit, ahogy éppen a néhány furcsa Petőfi idézettel megtűzdelt monumentális hegyi beszédét tartja a bércen. Kicsit arrébb pedig, a másik fekete pont bizonyára az a háromajtós szekrény szekuritis lehetett, aki Bush nejének kisebbik kutyájának testi épségéért felelt. Ha bárkit is beengednek a rakpartra, az utca embere biztosan felmászik hozzájuk, hogy az életükre törjön.

A gyülekező viharfelhők, az erősödő szél és a metróban a bedöglött lyukasztók körül legyeskedő külföldiek (volt is minél legyeskedni, egy se működött) egyre csak rontották a közhangulatot, így hát, akik belefáradtak a nagy tömörgésbe, azok vagy egy körúti étteremben találtak menedéket a vendéglősök nagy örömére, vagy akaratuk ellenére tovább tömörögtek, hátha egyszer hazaérnek. Amikor végre valahára sikerült kikászálódnom a városból, egy hatalmas felhőszakadás fogadott. Micsoda befejezése ez ennek a nagyszerű napnak!