Huh… végre vége!

Nagy levegő, egy-két kattintás. Hirtelen csönd. Aztán vagy sírás-sikítás az örömtől: „Felvettek!” (családi nagy ölelés), vagy elcsukló hangon csak annyit bír kinyögni az ember hogy: „Nem sikerült…” (vállveregetés).

Érettségi. Erről a szóról a legtöbb embernek a félelem, a végtelennek látszó tanulás és valami megfoghatatlannak a VÉGE jut eszébe.

Emlékszem mikor elsős voltam a gimiben, milyen rossz volt arra gondolni, hogy „Fúj… négy év… itt… , hogy fogom én ezt kibírni?! Ez rengeteg idő…!” Aztán teltek-múltak a hónapok, az évek, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már azt kell írnom a nevem mellé: „12.a”. Te jó ég…(gondoltam magamban), erre vártam mindig. A végére. De előtör belőlem egy keserű érzés, amely hozza magával az emlékeket. Rosszakat, jókat egyaránt. Közben egy-egy poénra visszagondolva felnevetek.  Leperegnek előttem az osztálytársakkal együtt átvészelt „meredek” órák, az osztálykirándulások, stb.

Aztán arra gondolok, hogy akármennyire rossz is volt, és utáltam ezt az egészet, tulajdonképpen szerettem ide járni. És azt is tudom, hogy ez az utolsó év lesz a legszebb és legtöbbet adó.
Jön a szalagavató, mely összekovácsolja a népet, ha csak arra a kis időre is; a „Micimackóféle: Gondolkodj!” –órák, melyek a jelentkezési lapok leadási határidejének közeledtével egyre gyakrabban és vészjóslóan törnek elő; a ballagás május elején, melytől kezdve szinte már tényleg csak egy lépés, és VÉGE.

Az elhatározás után pedig jön a következő, még nehezebb lépés: hogyan valósítsam meg álmomat? Mit tehetek, mit tudok tenni azért, hogy sikeres érettségit tegyek, s ezáltal felvegyenek?! A válasz igen egyszerű: tanulj. Ám hosszú az út addig, míg a sok munkának a gyümölcse beérik. De megéri a sok „szenvedés”.
Megéri küzdeni, harcolni az álmainkért! Mert ha mi nem teszünk értük, nem fogja teljesíteni senki őket helyettünk (ha csak nem vagyunk milliomos szülők picinyke gyermekei).

Huh… végre vége… - hangzik az első nagy sóhaj a vizsgák befejeztével. Jönnek az elemzések, kinek hogy sikerült, milyenek voltak a feladatok, a diákok jósolni próbálnak. Megszerveződnek az utolsó osztály bulik, melyeken hosszú idő után először engedhetik ki a gőzt a fiúk és lányok.

De még várat magára az utolsó, a mindent eldöntő fellélegzés, mely van akinek vidámabb, és van akinek – sajnos - szomorkásabb lesz. Ezért güriztek 4 évig, ezért hajtották magukat az utolsó hetekben a vizsgákra, hogy boldog véget érjen álmuk.
Aztán ez is eljött. 2007. július 25-e, szerda, este 8 óra. Mindenki a számítógép előtt ül, és izgatottan nézi a www.felvi.hu, vagy a www.fisz.hu internetes oldalak egyikét, hogy megtudja, vajon bekerült-e a megjelölt felsőoktatási intézmények valamelyikébe. Lassan töltenek az oldalak, rengeteg a fórumozó, de előbb vagy utóbb mindenki megtudta, sikerült-e.

Néhol örömkönnyek, máshol sírás a csalódottságtól. Ez van. Nem lehet mit tenni. Azoknak akiknek nem sikerült, még ott a lehetőség a pótfelvételi eljárásban, vagy jövőre újra próbálkozhatnak. A sikeresen felvételt nyertek rohannak bulizni a haverokkal, majd elkezdhetnek gondolkodni a gólyatábor nyújtotta lehetőségeken

Előttem még itt van egy év, az utolsó, de már most érzem, hogy valami valóban megfoghatatlannak fog nemsokára vége szakadni. De tudom, hogy jönnek az új helyek, élmények, barátok. Mert változtatni érdemes, változtatni kell, és ez jó, és így van rendjén. Akinek sikerült, annak GRATULÁLOK, akinek pedig nem, annak azt tanácsolom, hogy FEL A FEJJEL, és ne keseredjen el, mert mindig van új lehetőség! Csak vedd észre, és ragadd meg!

Szólj hozzá Te is!

becenév (hozzászólás, mint vendég):

félkövér | dőlt | aláhúzás | „idézet” | link | kép | videó

- Százados úr! Kovács honvéd leugrott ejtőernyő nélkül!
- Már megint?