Fémeső

SZUBJEKTÍV szerző: Tóth Enikő, 2006. 11. 29. | 10 hozzászólás

Hunyd le a szemed! Látnod kell, ahogy minden ezüstkék, ahogy lebegek valahol fenn, és fénykönnyeket hullatok. Nem lehet már nedves az arcom. Nem érezhetem a sót.

Rengetegen vagytok. Csak mentek, és fogalmatok sincs hová. Nem is tudjátok, hogy nem tudjátok. Azt gondoljátok, rendjén van így. Hahó! A jelenről mindig elfelejtkeztek. Talán igazatok van: túl mély minden pillanat. Képtelenség mindent megélni, ami adatott. A lélek nincs felkészülve ilyen életre.

Kimerültem. Borzasztó fáradtságot érzek. Segíteni akartam, és most önzővé váltam. Rajtam ki segít? Továbbra is csak lebegek, és egy fuvallat érintése is ütés. Hatalmas kiszolgáltatottság, űr, ami tele van. Dübörgés. Dob. Egy szív: az enyém. Jó volna segédige.

A boldogsághoz is kódex kellene. Nem tudom kezelni… Ölelj meg, kérlek! Ölelj szorosan és szeress nagyon, és hidd el, hogy nincs más, csak én! Hiszen lennie kell valaminek. Miért nem érzed? Akkor hazudj! Nekem már mindegy!

Így lettem lelki kurva.

Enikő, 2006. 12. 05. 16:28
válasz erre az üzenetre

Ha most elkezdeném elmagyarázni, egy hasonlóan bonyolult valami születne, úh mindenki jobban jár, ha inkább hagyom. Ha még nem élted ezt át, akkor azért nem érted. (De az jó!)