Kedvenc könyvem védelmében: Harry Potter

Amint a közelmúltban az angol írónő hőse egyre népszerűbb lett, annál nagyobb mértékben oszlottak meg műve körül a vélemények. A szerző sem kerülhette el a népszerűség áldásait és átkait, különböző pletykalapok kedvelt témája lett, amit azonban az eladásokból származó óriási bevétel valószínűleg feledtetett vele.

Bár mielőtt valaki megjegyzést tenne, lenne egy jó kérdésem: ha hasonlóan alakulna a mi életünk, melyikünk utasítaná el a siker anyagi oldalát? Nem akarok mások nevében nyilatkozni, de abban biztos vagyok, én nem.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mind az öt megjelent kötetet elég hamar, egyesek szerint riasztó gyorsasággal olvastam végig, és nem egyszer, hanem végkimerülésig. Nem akarom elkezdeni a cselekmény hosszas elemzését, csak annyit mondanék, személyesen engem nagyon lekötött, és az utolsó oldalak olvasásakor mindig úgy éreztem, mintha egymás után gyulladnának ki a fejemben a villanykörték.

Sokkoló élmény volt.

Miről is szól a hétkötetesre tervezett regénysorozat? Harry Potter különböző kalandjairól. Egy varázslótanoncról gonosz mostohával, sok jóbaráttal és számos ellenséggel. Véleményem ilyen tekintetből kissé elfogult, mert engem elbűvölt Rowling varázslatos világa, azonban abban még az ellenlábasok is egyetértenek, a könyvek kidolgozása mesteri és mindenre kiterjedő, mégsem válik nehézkessé, végig megtartja a fiatalos lendületét. Olvastam és hallottam olyan összegzéseket, melyekben a mű fő problémáját leegyszerűsítik arra, hogy a fehér és fekete mágia összecsapásáról van szó. Cáfolhatatlan, hogy tényleg többször is összecsapnak.

Mégis úgy érzem, Rowling könyvei nem a varázslatos környezet miatt értek el olyan sok ember szívéhez. Harryt nem azért kedveljük, mert egyebek között néha hadonászik a pálcájával, és tárgyakat röptet, vagy seprűnyélen lovagol. Ő ugyanolyan ember, mint te, vagy én. Nem azért erős, mert varázshatalma van. Azért győzhet, mert barátok állnak mögötte, aki szeretik őt. Hasonlóképpen, ellenségei sem a fekete mágia miatt igazán veszélyesek. Az emberi gonoszság és emberi gyűlölet teszi őket azzá. Nem egy erőben és szellemiekben fölöttünk álló félisten kalandjait olvassuk. Saját félelmeinkkel, és kételyeinkkel találkozunk a könyvek lapjain.

És van még egy fontos dolog. Gyakran körülnézek, s azt látom, nagyon kevés olyan ember van, aki igazán megtalálta a helyét, a többi viszont már ahhoz is fáradt, hogy egyáltalán keresni kezdje. Talán ilyenkor erőt adhatnak az ehhez hasonló mesék. Hiszen egy pillanatig sem felejthetjük el, egy meséről van szó. Ilyenkor pedig eszünkbe kell jusson, mitől is érezzük a legszebb meséinket szépnek. Azért, mert igazi, mély emberi érzésekben gyökereznek.

Könyvek értéke nem a közvéleménytől függ. Azt pedig, hogy emberek hónapokkal a megjelenése előtt gyökeret eresztenek a könyváruházak előtt, nem kommentálom, mert általában megpróbálok kultúremberként viselkedni, amíg világos van. Aki ismeri a rátóti csikótojás történetét, tudja, hogy a határtalan Végtelen határait döngeti az emberi hülyeség. De könyörgöm, arról sem a szerző, sem a könyv nem tehet! Ne keverjük a szezont a fazonnal. Goethe sem azzal a szándékkal írta meg Az ifjú Werther szenvedéseit, hogy utána öngyilkos legyen fél Európa.

A nagy igazságok legtöbbje rendszerint az elmés rómaiakhoz köthető. Panem et circensis, és a jó nép máris nagyon boldog lesz.

Érthető, hogy ilyen háttérrel az ember igyekszik távol tartani magát mindentől, aminek a tömegízléshez köze van. Mégse ítéljünk elhamarkodottan, és nem csak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Szóba jöhetne még rengeteg dolog, amit másra használnak fel, mint amire terveztek. Könyvek, filmek, versek, festmények.

Rowling könyvei vagy eltűnnek majd a süllyesztőben, vagy nem. Bár ezért a megállapításért valószínűleg nem kapok Nobel-díjat, mégis helyénvalónak érzem. Mondok még egyet. Minden relatív. Azért nem vagyok szofista. Hiszem, hogy emberi mivoltunkból kifolyólag voltak, vannak és lesznek olyan írott, íratlan törvények, amelyeket mindannyiunknak be kell tartani. (Mióta hiperintelligens jogász lettem, már azt is tudom, hogy ezek adott esetben lerontják az írott jogot.) De tudom azt is, hogy addig vagyunk emberek, amíg képesek vagyunk önálló gondolatok megformálására, általános dolgokkal, mondjuk könyvekkel kapcsolatban. Akár ezzel, akár bármelyik másikkal!

Old Shatterhand, és a többiek

Ha azt mondanám este a tábortűznél, hogy most mindjárt térdből lövök, fogadok, nem tudnád, miről van szó. Mégis? Bevallom, kellemes csalódás lenne számomra. Netán azt is tudod, kinek a vállán a lógott a medveölő, és a híres Henry –karabély? Még Gojkó Miticsre is emlékszel, amint komoran mondja: hallotta a sötét a szárnyak suhogását? Nem ő, nem az utolsó mohikán, de már jó nyomon haladsz, ha ez eszedbe jutott. Az egy másik történet.
Képzeld el, hogy musztángokat fogsz a prérin, indiánokkal küzdessz az erdőben, és a kenud lágyan szeli folyó vizét.

Nem tudod elképzelni? Nem baj. Én sem igazán. De újra és újra elolvasni nagyon szeretem. Tudod miért? Mert feltárul bennük egy ismeretlen világ, ami gyönyörű, kedves sápadt arcú testvérem. Előfordul, hogy elveszik a skalpod, és kínzócölöpön végzed, de végül minden úgy történik, ahogy Robin Hood apukája mondta: a jó mindig győz.

Talán kissé idealizált világ, a jók mindig jók maradnak, a rosszak pedig nem javulnak meg, Ősi ellenségek csapnak össze, és bosszulják meg törzsük pusztulását, asszonyuk halálát, akinek emléke elevenen él szívükben, s ha a helyzet menthetetlennek látszik, jön Old Shatterhand, és minden rendbe jön. És igen, talán a világ, amiben élünk, nem ilyen, tudom.

Csak tudod, örülnék, ha így lenne.

Ha-ha, de vicces

Nem annak örülnék, ha lenyúznák a skalpomat. Musztáng-fogás nélkül is megvagyok, épp elég kihívás számomra a vizsgaidőszak. Annak örülnék, ha őszinték lennének az emberek, és szeretnék egy mást. Ha valami családi veszekedés van otthon kirobbanóban, a nagymamám mindig elkezdi dúdolni , hogy „szeressük egy mást, gyerekek…”. Persze ritkán hallgatunk rá, pedig olyankor csak neki van igaza. Annak ellenére, hogy ő az egyetlen, aki épp nem a saját igazát védi. Kicsit eltértem kedvenc indiánkönyveimtől. Amugy Karl May műveiben Winnetou és Old Shatterhand sosem veszekednek, bár mielőtt barátok lettek, az apacsok feltett szándéka volt Old Shatterhandet ünnepélyes keretek között az örök vadászmezőkre küldeni. A gyűlölet és a szeretet talán egy tőről fakad?

Tudod, igazából ajánlani akartam neked ezeket a könyveket. A Winnetout, Az Ezüst-tó kincsét, é a Nagy indiánkönyvet, mert egyszerre izgalmasok és gyönyörűek. Talán nem klasszikus szépirodalmi alkotások, nekem mégis elszorul a szívem, mikor Az utolsó mohikán végén gyászbeszédeket mondanak Fürge Szarvas holtteste fölött. Azért akartam ajánlani őket, mert ha olvasod, talán rájössz, hogy élni csodaszép, és hogy nincs is akkora különbség ember és ember között. S végül ajánlani akartam azért, mert egyszerűen minden fellengzés nélkül jók. Ráadásul azt is megtudhatod, hogyan kell térdből lőni, szerintem ha jön a nyár, nincs is ennél fontosabb.

Uff, én beszéltem.

Szólj hozzá Te is!

becenév (hozzászólás, mint vendég):

félkövér | dőlt | aláhúzás | „idézet” | link | kép | videó

15

Boki (boki), 2006. 06. 07. 21:08
válasz erre az üzenetre

Nem baj, Réka, megbocsátjuk

14

arékátnemkellbecézni (boszi), 2006. 06. 07. 21:02
válasz erre az üzenetre

Ohhh!!!Én imádom Harryt!!!Csomózor olvastam a könyveket, nemtom ki hogy van vele de én nemnaon tudtam letenni Egyszerűen elvarázsol és legszívesebben énis a könyv lapjaiba bújnék és a Roxfortban tanulnék:P (tudom, hogy infantilis vagyok =D)

3

Marcell (kovacsm), 2006. 05. 27. 16:50
válasz erre az üzenetre

Engem túlzottan nem vonzanak az efféle könyvek, de valami lehet benne, ha ennyien rajonganak érte.

válasz a(z) 2. üzenetre

- Százados úr! Kovács honvéd leugrott ejtőernyő nélkül!
- Már megint?