Coldplay koncert

SZÓRAKOZÁS szerző: Szendy László | 0 hozzászólás

Szeptember 23-án este a Stefánián az emberek majdnem egybefüggő sorokban haladtak a Sportaréna felé, ami előrevetítette, hogy a Coldplay nem egy kongó teremben, hanem teltház azaz 12ezer ember előtt fog koncertet adni.

cikkhez kapcsolódó kép

Körülbelül kilenc óra tíz perckor lépett színre a zenekar. A Kék Duna Keringőt követően a Life in Technicolor közönségmozgató hangjai indítottak. Közben felhúzták a függönyt és a Violet Hill-lel folytatták. Meglepetésemre a The Clocks ugráltatta tovább a küzdőteret, amit a hangulatához jól illeszkedő lézerjáték tett letaglózóvá. Jóval későbbre vártam, de remek alapozásnak bizonyult. A szó szerint felvillanyozó kezdés után Chris Martin pár angol és magyar szóval köszöntött bennünket
Leendő és már örökklasszisok vonultak a slágerparádé útján: az In My Place, a Speed of Sound, a Cemeteries of London, illetve a Chinese Sleep Chant, majd a Douglas Adams ihlette 42 és kedvencemet az X&Y albumról, a nyugisan induló és katartikusba átcsapó Fix You, majd az új lemez Strawberry Swingje. Chris közben előreszaladt a két oldalon lévő kis "hidakra", először meghökkenést, majd örömteli kiáltásokat fakasztva ezzel.
A következő részben mind a négyen előrevonultak a szemből jobb saroknál lévő kifutóra és ott összezsúfolódva nyomták el a God Put a Smile Upon Your Face és a Talk hol technós-funkos, hol pedig már-már krautrockba hajló egyvelegét. Utána még itt, de már egy szál zongorával egyedül énekelte el a frontember a The Hardest Part-ot, majd csatlakozott a többiekhez és a közönség-énekeltetőként kiválóan működő Viva La Vida és a Lost kerültek sorra.

Hetven perc és eltűntek. Azt hittem, vége, talán lesz még két-három rájátszás és mehetünk is haza. Ezzel szemben egyszer csak dobogás hallatszott a hátam mögött, az együttes pedig megjelent két szektor közt a magasban. Ott vezették elő akusztikusan a The Scientistet, aztán Will Champion dobos előadásában a Death Will Never Conquer című kis szösszenetet. A sokadik megdöbbenést nem mellesleg az okozta, hogy Martin mellett ő a másik tag, aki a vállán viszi a produkciót, besegít a vokálokba és dobjátéka teremti meg a zenéhez szükséges alapokat.

Aztán ahogy jöttek, el is vonultak, miközben a Viva La Vida remixe szólt a hangfalakból. Nagyon reméltem, hogy nem fejezik be elköszönés nélkül. Sorjáztak is a ráadások, a Politik, a Lovers in Japan, majd a Death and All His Friends. Az ámulatnak sem volt vége, hiszen a Lovers in Japan alatt ezernyi színes papírpillangó ömlött ránk felülről. A küzdőtér és a lelátó népe egy emberként táncolt és pattogott, mindenki a levegőben szálldosó lepkékre vadászott.

Elbúcsúztak, meghajoltak, a fények elsötétültek, mi pedig tapsoltunk, üvöltöztünk és nem akartuk, hogy véget érjen a csoda. Pár perc telt el így különösebb reakciók nélkül, majd hirtelen sárgán kezdett el világítani minden és átöltözve tértek vissza a végig áhított Yellow-val.

Végeredményben egy nagyszerű élménynek voltam részese. A Coldplay mintegy száztíz perces koncertje hajszálra pontosan azt hozta, amire számítottam tőle: remekül eljátszott, nagyszerű nótákat, szájtátást eredményező technikát és showelemeket (a színpad és a nézőtér fölé kifüggesztett, az elején óriáslufiknak hitt, ám idővel vagy gömb alakú vetítőként működő, vagy pedig "csak" színüket változtató izéket nem is említettem még), családiasan közvetlen hangnemet és sok-sok jókedvet. Nem az első – és reményeim szerint nem is az utolsó – alkalom, amire azt mondom idén, hogy ezt kár lett volna kihagyni!

Szólj hozzá Te is!

Ha elfelejtetted volna a jelszavadat, küldesd ki magadnak!


Még nem vagy VIP tag? Regisztrálj!
Park my Car
» játékajánló: Park my Car
Legújabb vicc

- Százados úr! Kovács honvéd leugrott ejtőernyő nélkül!
- Már megint?

Értékeld! szavazás 1-reszavazás 2-reszavazás 3-reszavazás 4-reszavazás 5-re
» tovább
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelem © 2007 Minden jog fenntartva!