srwdsFksldf, 2011. 11. 24. 16:35
válasz erre az üzenetre

s
gklfjdgklfnmb dkflghdfvhn hacmd.s hdsakjb cfsdf;gjhoorjd;fuhsiknfgkajgbmzcvb kbCkvSZHBVKCZ:|cjhbv.;gfd ;gkd;sfgk;cv,

srwdsFksldf, 2011. 11. 24. 16:30
válasz erre az üzenetre

s
gklfjdgklfnmb dkflghdfvhn hacmd.s hdsakjb cfsdf;gjhoorjd;fuhsiknfgkajgbmzcvb kbCkvSZHBVKCZ:|cjhbv.;gfd ;gkd;sfgk;cv,

srwdsFksldf, 2011. 11. 24. 16:29
válasz erre az üzenetre

s
gklfjdgklfnmb dkflghdfvhn hacmd.s hdsakjb cfsdf;gjhoorjd;fuhsiknfgkajgbmzcvb kbCkvSZHBVKCZ:|cjhbv.;gfd ;gkd;sfgk;cv,

yt6, 2011. 11. 24. 16:28
válasz erre az üzenetre

mert mozgasameg a fataztam

dia, 2011. 11. 24. 16:28
válasz erre az üzenetre

nem ertek semit nnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnna

dia, 2011. 11. 24. 16:27
válasz erre az üzenetre

nem ertek semit nnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnna

yt6, 2011. 11. 24. 16:24
válasz erre az üzenetre

mert mozgasameg a fataztam

Sziporka (sziporka), 2011. 09. 30. 09:36
válasz erre az üzenetre

megmozgatom a fantáziámat, hogy...beinduljon ez a nap URL=http://www.flortsziget.hu]is[/URL]...

Sziporka (sziporka), 2011. 09. 29. 09:43
válasz erre az üzenetre

minden erőmmel kűzdök az ellen, hogy leragadjanak a szemeim...

Sziporka (sziporka), 2011. 09. 19. 17:34
válasz erre az üzenetre

a nyugati menő klubokban nyerő klubzenék után most ééééép

magyar retrót hallgatok

én, 2011. 07. 21. 22:49
válasz erre az üzenetre

ülök

marlonbrandy (marlonbrandy), 2011. 07. 09. 10:38
válasz erre az üzenetre

Arthur C.Clarke
Szigetek az égben
Metropolis Media Kiadó

Több mint fél évszázaddal ezelőtt, 1954-ben került kiadásra az akkor még kezdő írónak számító Arthur C. Clarke egyik korai zsengéje, a Szigetek az égben című, az ismeretterjesztő irodalom és a sci-fi határmezsgyéjén egyensúlyozó ifjúsági kisregénye. A történet ifjú főhőse Roy Malcolm, aki valósággal rajong az asztronómiáért és az űrkutatásért. Nem csoda, hogy öröme határtalan, amikor egy tévés vetélkedő győzteseként abban a kiváltságban részesül, hogy ellátogasson egy orbitális pályán keringő űrállomásra, és megismerkedjen az ott lakók munkájával, bepillanthasson hétköznapjaikba. A kaland még több izgalmat és meglepetést tartogat, mint amit Roy el tudott képzelni: nemcsak a súlytalanság állapotát tapasztalhatja meg Doyle parancsnok felügyelete alatt, de részt vehet egy űrsétán is, és arra is választ kap végül, hogy van-e élet a Földön kívül

A fiatal Roy Malcolm egy televíziós vetélkedőn a világ legkáprázatosabb fődíját nyeri el: látogatást tehet az egyik, Föld körül keringő űrállomáson, és bepillantást nyerhet az ott szolgálatot teljesítő legénység életébe, munkájába.
Roy megtapasztalhatja a súlytalanság csodáját, a szkafanderes űrséták lélegzetelállító izgalmát, a bolygónk légkörén kívül töltött mindennapok veszélyeit, sőt még egy filmforgatáson is részt vehet. Azt azonban nem is sejti, hogy e rendkívüli környezetben még rendkívülibb kalandok várnak rá, és mire látogatása véget ér, tapasztalt „űr-rókaként” tér majd haza a Földre.

Az SF Hugo- és Nebula-díjas nagymesterének e korai regénye az olvasók ifjabb korosztályát szólítja meg. Nyaktörő iramú, izgalmas eseményekben bővelkedő története hiteles tudományos adatokra és elméletekre építkezik, és tartalmazza Clarke azóta híressé vált teóriáját is a geostacionárius pályára állított távközlési állomásokról. Kihagyhatatlan alapmű a fantasztikus irodalom szerelmesei számára, de azoknak is ideális, akik csak most kezdik az ismerkedést az SF csodálatos világával.

„Arthur C. Clarke a legsikeresebb science-fiction író.”
– Isaac Asimov
A kötetről készült trailer

Roy Malcolm egy televíziós vetélkedőn elviheti a főnyereményt: a Föld bármely pontjára elutazhat, hogy ott akár a legfényűzőbb körülmények között tölthessen el egypár hetet.
Ám a rendkívül nagy tudású kamaszt – hiszen a versenyben tudományos ismereteit kellett összemérnie társaival – nem igazán vonzza a luxus; ő inkább az űrbe vágyik, s mivel jó előre kiderítette, hogy a Belső Űrállomás jogilag még földi fennhatóság alatt álló objektumnak tekinthető, ezt választja úti céljául.
A vetélkedőt rendező cégnek persze nem igazán tetszik az ötlet, már csak a csillagászati költségek miatt sem, ám Roy megingathatatlan a választását illetően, s mivel végül minden feltételnek eleget tesz, indulhat a nagy kaland.
A fiú megismerheti egy űrállomás életét, a saját bőrén tapasztalhatja meg, miféle kihívást jelent a súlytalanság, az elzártság, a fent és lent értelmének megszűnése, és minden más, ami az űrbéli élet természetes velejárója.
Természetes? Igen, hiszen 2054-ben járunk, amikorra az emberiség meghódította már az űrt, járt a Merkúron; a Holdon és a Marson pedig még űrkolóniákat is létrehozott.
Roy kalandjai azonban magára az űrállomásra korlátozódnak – vagyis többnyire, hiszen egy alkalommal egy kis szerencsének és némi turpisságnak köszönhetően elhagyhatja az űrben lebegő bázist, hogy olyan, hol ijesztő, hol felemelő élményekben lehessen része, melyekhez hasonlót csupán kevesek kiváltsága megtapasztalni.
Arthur C. Clarke e korai regénye nem a Város és a csillagokhoz, a Rámához vagy a 2001. Űrodisszeiához hasonló, mélyen filozofikus művek közé tartozik, sokkal inkább egyszerű kalandregény, ami témájától eltekintve inkább, mondjuk, Mark Twain Huckleberry Finnjével rokon.
Elbeszélője egy kamasz fiú érzékenységével meséli el a történeteket, közben – mintha társainak magyarázna egy hosszú levélben – részletesen taglalja az űrutazás és az űrbéli élet aspektusait. Kizárólag az űrállomás kapitányának története mutat túl ezeken a kereteken.
Azt is mondhatnánk, népszerű ismeretterjesztő regénnyel van dolgunk, a kerettörténet pedig csupán ürügy az ismeretek átadásához, és bizony nem is tévednénk nagyot.
Igaz ugyan, hogy a történet némelyik eleme kétségtelenül fantasztikus, és csak az érdeklődés felkeltése miatt szerepel a regényben, a leírtak zöme mégis tudományosan megalapozott. Elég az egész Földet befedő műsorszórás ötletét említenem, amit Clarke három geostacionárius műhold segítségével képzelt el megoldani 1954-ben, a mai műholdas közvetítések pedig pontosan ezen az elven alapulnak.
Emellett megjelenik már a mesterséges gravitációt létrehozó, forgó űrállomás képe is, aminek másával később Clarke egyik legjelentősebb alkotásában, a 2001.Űrodisszeában találkozhatunk, a holdbéli és marsbéli kolóniák ötletét pedig számtalan sci-fi író feldolgozta már – előtte és azóta is.
Ám mindezek egytől egyig valóban megvalósítható elképzelések, még ha Clarke túlzottan optimistán úgy gondolta is, hogy egy évszázad elegendő lesz a tudománynak, hogy leküzdje az esetleges akadályokat. Azonban ahol a politika és a gazdaság is beleszól a döntéshozatalba, ott még a legracionálisabb író sem bocsátkozhat jóslatokba.
A Szigetek az égben még felnőtteknek is lebilincselő olvasmány lehet, az űrkutatással ismerkedni vágyó fiataloknak pedig rengeteg érdekességgel szolgálhat ez a kalandos regény. Már csak a telekommunikációs műholdak ötletéért, vagy a súlytalanság mibenlétének pontos leírásáért is érdemes megismerkedni a történettel, ami persze egészében, puszta történetként is felettébb szórakoztató.(Galamb Zoltán)
A szigetek az égben a Hugo- és Nebula-díjas író korai szakaszából származó, kevésbé ismert regénye. Eredetileg 1954-ben jelent meg, ám magyarul csak most először olvashatjuk a Metropolis Media kiadásában. A kiadás rendkívül igényes, a borító rajz pedig szemet gyönyörködtető.
A könyv a fiatal Roy Malcolm történeteit meséli el, aki részt vesz egy televíziós vetélkedőben. A regény Elmer Schmitz műsorának döntő fordulójával kezdődik, ahol tudományos kérdésekre kell tudni a helyes választ, mint például mennyi a tisztán sugárhajtású gépek magassági rekordja. Főszereplőnknek ez igazán nem okoz gondot, ha jól számolta, az első bemelegítő kérdések közül talán egyre adott csak helytelen választ. Roy az utolsó kört is sikeresen veszi, ahol egy másodpercig látott képekről kell felismerni, hogy mit ábrázol. A helyes válaszoknak köszönhetően a fiatal srác megnyeri a vetélkedőt és ezzel együtt a főnyereményt, egy utazást a Föld bármely pontjára. Roy azonban a Belső Űrállomásra szeretne utazni, ugyanis 2054-ben az Egyesül Államok aláírt egy bizonyos Tycho Egyezményt, mely meghatározza milyen távolságba terjed ki egy bolygó tulajdonjoga és mivel a Belső Űrállomás belül van ezen a határon, és a verseny leírásában sehol sem szerepel, hogy kizárólag a Földre érvényes a nyeremény, így a World Airways nem tud mást tenni, mint engedni a nyertes kérésének és finanszírozni az utazásai költségeit.
Természetesen fiatal nyertesünknek is részt kell vennie egy képzésen, mint minden egyes űrhajósnak, aki az űrbe készül. A vizsga korántsem olyan egyszerű, Roy többször is úgy gondolja, hogy most biztos elbukott és sohasem juthat ki az űrbe. Szerencsére a bizottsági tagok is őt segítik, és mint utólag kiderült, az volt a normális reakció a tesztekre, amit ő produkált, így már semmi akadálya sincs, hogy élete legnagyobb élményét élje át egy Föld körüli utazás alkalmával.
Utazásai során megtapasztalhatja a súlytalanságot, megismerkedhet a legénység legkülönbözőbb tagjaival, és bepillantást nyerhet mindennapi életükbe. Hozzá kell szoknia, hogy nem fürödhet meg minden nap és csak tubusokból táplálkozhat és ekkor még nem is sejti, hogy az űrben mennyi meglepetés vár még rá...
A regény első szám első személyben íródott, mely sokkal jobban hozzásegít minket, hogy mi magunk is beleéljük magunkat Roy Malcolm szerepébe. Itt is jelen van Clarke egyszerűsége, nem kapunk hosszú és unalmas leírásokat, ki hogy néz ki vagy éppen milyen tájon járunk éppen, ugyanakkor mindig pontosan megkapjuk a szükséges információt.
A beleélést tovább segíti a Kolonics Gabriella kiváló magyar fordítása is, mely nem töri meg a regény pörgős menetét. Sokan nem szeretik az angol nevek fordítását, Gabriella azonban magyarra fordította a Belső Űrállomás vagy az Űrkorház szavakat, ugyanakkor a Wolrd Airways és Twenty-first Century Film maradtak eredeti nyelven, amit úgy gondolok, kiváló döntés volt.
A könyvre nem mondanám, hogy túlságosan izgalmas, ugyanis a legtöbb ilyen helyzet a fejezetek végén található és a következő fejezet elején máris megmagyarázásra kerül, így nem a szó szoros értelmében vett izgalmas regény, ám annál inkább érdekes. Ugyanis Clarke tudományos alapokon nyugvó tényekkel kalauzol minket az űrben, emellett minden fejezet tartogat számunkra valami meglepetést, így egyáltalán nem unalmas a regény. Számomra egy kalandregénynek tűnt, ahogy Roy elmeséli nekünk életének egyik legnagyszerűbb élményeit az űrben tett látogatása során.
Igaz a könyv valamivel több, mint 200 oldalas, ám ez a szám csalóka, ugyanis viszonylag nagyobb betűkkel íródott, így hamar a végére érhetünk. Sőt bizonyos, hogy Clarke egyszerű, ám annál érdekesebb regénye minket is magával fog ragadni, és nem fogjuk csak úgy félre rakni, amíg ki nem olvastuk.
A könyvben találunk utalást a szerző Mélység című könyvére is, amikor Roy megemlíti a tengerek alá került mezőgazdaságot, majd pedig megpillantja az űr felé tartva az ettől kicsit zöldessé vált vizeket. Továbbá a regény tartalmazza Clarke azóta már híressé vált teóriáját is, a geostacionárius pálya alkalmazását, melyet 1945 vázolt fel először.
A regény elsősorban a fiataloknak íródott, így a sci-fi-vel most ismerkedőknek tökéletes választás, ugyanakkor kellemes időtöltést jelent még a műfajt kevésbé kedvelőknek is. Clarke zsenialitása és a tudományos tényeken alapuló történet miatt a sci-fi rajongóknak pedig kötelező mű.(könyvmolyz4web.hu)

Összeállította Kerekes Tamás

TonioTroger, 2011. 05. 13. 06:14
válasz erre az üzenetre

Bús Anikó:
Szemfény-vesztők

www.dunakiado.hu
Duna International Kiadó
kiado@dunakido.hu
titkarsag@dunakiado.hu

„Ki is vagyok én? Egy név? A tanulmányaim, a diplomák? Vagy a "szerepeim", amelyeket utam során rám szabott az élet? Talán egy holnapi szerep? Egy arc? De melyik? A riadt szemű gyermek? Az útját kereső kamasz? A nő? Az anya? Vagy amelyikre barázdákat szánt majd az idő? A változás vagyok. A tegnap emlékei, a jelen történései, a holnap ígéretei formálnak szüntelenül az utolsó történésig, az utolsó képig.
Ezen az úton születnek a történeteim. Emlékekből, tapasztalatokból, örömökből, bánatokból. Néha egyszerűen csak szembejönnek az utcán, vagy felbukkannak egy álomképben. Beleköltöznek a lelkembe, s nem tehetek mást, mint hogy leírom őket, remélve, hogy bekopogtatnak és bebocsáttatnak az Olvasó lelkébe is.

Bús Anikó"

Jóllehet nem múltak el nyomtalanul John Steinbeck intő szavai, miszerint a második világháború utáni amerikai férfitársadalom többet tudott a Ford T-modell karburátoráról, mint a csiklóról, feminizmussal való találkozásom eddig esetleges volt. (A leszbikus mozgalommal az is maradt, amióta kiderült, hogy legalább úgy kívánom a nőt, mint ők.)
Ráadásul a feminizmus
a világháború után bontakozott ki teljes erővel, talán Wilhelm Reich, Herbert Marcuse és Erich Fromm tanulmányai nyomán. Köztudott, hogy franciaországi hatvannyolcas eseményekre milyen felszabadító hatással voltak a már akkor sem fiatal Marcuse professzor nézetei, aki azonban nem ezekkel a gondolatokkal hatott igazán rám, hanem azzal a könyvével, mellyel cáfolta valósággal filiszter módjára megbékélő Wilhelm Friedrich Hegel alakját.
Magyar nyelvterületen nem is akadtam aztán virtigli feminista teoretikusra. Néhány éve annak a nyomait kerestem, hogy az 1914-es magyar nyelvű lapokban és magazinokban érződött-e nyoma az első világháború kitörésének. Ekkor került a kezembe egy női lap, mely 1914 nyarán hagyta el a nyomdát, címlapján egy hatalmas fotó szerepelt a következő aláírással:

"Megvadult szüfrazsettek az angol király hintaja elé vetették magukat az epsomi derbyn."

Amikor kezembe került az 1970-ben angolul megjelent The Female Eunuch magyar fordítása 2004-ben, egy magyar, vidéki élelmiszerboltban, a leértékelt mosóporok között, a bolti tizedére csökkentett árával, úgy éreztem magam, mint Márquez híres ezredese, ki most nem az esőben tévedt el, hanem az időben, mint Rip Wan Winkle.

Csak remélhetem, hogy a román, francia, svéd stb. olvasók időben jutottak hozzá e híres munkához és nem pislognak, mint magyar határőr a Vlad Tepes névre kiállított magyarigazolványra (itt jut eszembe az a tájékozatlan amerikai turista, kinek a római zsibvásáron eladták Caesar eredeti beszédeit CD-n, vagy az a hebrencs személyi titkár, aki nemrégiben tudatta Putyinnal Churchill fultoni beszédét). a modern női lét elemzésében, ennek megértésében nagyban segítségemre volt Ildiko von Kürthy – a Stern főszerkesztője, ki roman-jaival rendre a német bestsellerlisták élén található – ki egy halhatatlan regényében a férfi-nő különbséget a történelem folyamán abban vélte megragadni, hogy a nő a saját mamutját akarja elejteni.(Elnézést: a recenzens ismétli önmagát: by Rajkó Félix)
Bocs:: Az évek során kiderült, a szerzőnek alapvetően az alávetettséggel van baja, hisz maga a kötet cáfolata is elkészült Greer tollából. Az alaposan elkésett mű ma csak kordokumentumként olvasható, abból a korból," amelyben a reiszolás is mért annyit, mint a baxás"(Greer: )
. Az amerikai írók adataival óvatosan kell bánnunk: „Az amerikai írónak megbízhatatlan az életrajza, és többnyire hamisított az anyakönyvi kivonata. Az úgynevezett középkorú amerikai író életkora éppoly bizonytalan, mint az úgynevezett középkorú amerikai színésznőé.” - írja Gore Vidal az Írók, gengszterek, professzorok c. kötetében
A metaforikus szójátékkal indított kötet(Duna International Kiadó)- melynek magyar szerzője közismert- tágas asszociációs és szemantikai holdudvarral indít, mely szó és gondolatalakzat egyben. Ez a stiláris bravúr, melyben a lírai én visszfénye csillog, a kiindulópont, a lírai startvonal. Ez az origó, az a közös nevező, melyben a felek (alkotó és befogadók) egyetértenek abban, hogy az út fontosabb, mint a cél. S a haza közelebb esik lelkileg, mint egy névtelen tábor a sivatagban. Fényből, árnyból, tradíciókból s tagadásokból szőtt , társadalmi, nemi szerepekből szőtt történetei vezethetnék a Spiegel bestseller-listáját, Ildikó von Kürthy sírva könyörögne a receptért, mert szerinte csak az a fontos a modern nő számára, hogy mamutját maga ejtse el. Bús Anikó nagy mesélő, a magyar kortárs prózai kánonba bizonyára nem azért fog bevonulni, mint Mary Quant, aki szív alakúra borotválta szeméremszőrzetét, és mellette kitalálta a miniszoknyát.

„Útkeresők, mint ahogyan mindannyian
azok vagyunk.
Utunk során, ami nem más, mint maga
az életünk, ragyogást gyújtunk vagy fényt
oltunk ki mások szemében, míg a saját
szemünkbe is fényt gyújtanak mások, s
megint mások miatt kialszik szemünkből
a fény.”

Az írónő próbál vigaszt is adni – különösen nőknek – akiknek zátonyra futott az életük, vagy éppen valamilyen lelki, családi problémával küszködnek, „szemfényvesztőknek” ahogy az írónő mondja, mintegy magyarázva a címet.
Jeles online magazin is foglalkozik a kötettel(www.prae.hu) itt

Az első történet, A lista vége egy olyan nőről szól, aki édesanyja halála után – egyedüli szoros kapcsolat csak hozzá fűzte, felnőtt fia már régen eltávolodott tőle –, képes mindent maga mögött hagyni, és új életet kezdeni, bárhol, idegen földön.
A Látomásban egy férfit sajnálhatunk, aki egy látomást él át, saját temetése után látja a családját, felesége, gyerekei, szülei sorra veszik az arcképét, és mindegyik azt siratja, hogy nem töltött el velük elegendő időt, mert mindig a hivatásának, a munkájának volt a rabja. A látomás után, itt is megjelenik az erős nő, aki nem kíván többet az örökké dolgozó férj felesége lenni, és elhagyja.
A Megvetettenben egy tiszta és ártatlan asszony felemelkedéséről olvashatunk, akit lelkipásztor férje megalázott, meggyalázott a családja és egy egész közösség előtt.
A Menedékben egy fiatal férfi a világgal és a kedvesével is egy évre megszünteti a kapcsolatot, elzárja magát a képmutatásokból, műmosolyokból, műbarátságokból álló világtól – fejfájásokra és hallucinációkra hivatkozva – közben a féltékenység volt az igazi ok –, és ez az elzártság szellemi és fizikai leépüléshez vezeti, egyszerűen megöregszik. Persze itt is a régi kedves, aki már meg is szülte közös gyereküket, a nő, megmenti a férfit egy év után.
A Túl későben a szigorú apát a sors súlyos betegséggel „bünteti” amiért hamis rágalmakkal elszakította gyerekeit az anyjuktól. Itt is a nő győzedelmeskedik, csak a férfi marad a tolókocsihoz kötve.
A Visszaútban nincs női szereplő, itt a gyermeki ártatlanság képviseli azt a pozitív erőt, amivel egy életunt és a világtól elzárt férfi –régen sikeres volt – visszatalál önmagához, és egy tartalmasabb, értékesebb életet kezd építeni magának. (www.prae.hu)

A hölgyet számon tartja a kortárs próza: pl itt
„Bús Anikó tulajdonképpen öt éves korától alkot. Eleinte csak fejben, a betűvetés elsajátítása után pedig lapra vetve, eleinte lírát, később főképpen prózát alkotott. Az évek multával egyre többet írt, aminek eredményeként a két megjelent kötete (Légvárépítők, Szemfény-vesztők) mellett már a harmadik gyűjteménybe is belekezdett. Egyre jelentősebb elismertségét mutatja, hogy nemrég egy televíziós csatorna kereste meg azzal az ötlettel, hogy egyik novellájából rövid filmet készítene. Bár Anikó egyelőre nemet mondott, válasza nem jelenti azt, hogy további könyvek megjelentetése után a jövőben elzárkózna az ilyen lehetőségek elől. Írói jellegzetességeivel kapcsolatban kifejtette, hogy szövegeiben a szereplők, a cselekmények valóságosak, hiszen az ihletet maga az élet adja. Az ő dolga csupán annyi, hogy figyelje, megfigyelje a körülötte élő embereket, a különböző történetekből pedig izgalmas elbeszéléseket „faragjon”. Míg első kötetének általános hangulata tragikus volt, addig a Szemfény-vesztők novelláinak többsége a reményt jeleníti meg. Írójuk hisz abban, hogy mindenki megtalálja bennük az erkölcsi, morális tanulságot, az olvasásélmény mellett gazdagodva így mentális értékekkel is. „
A hivatalosság (listakészítés) és a személyes hangvétel és gyötrelmek közt feszülő ellentét az első írás (A lista vége) kompozíciójának architektonikus alapzata. Az értékvesztést, a halált, ennek ellenére kívülről láttatja. Ez az írástechnikai eljárás, mely egyben dichotómia, alkalmas arra, hogy a szerző az „életvilágát”- die Lebensfeld -érzékletesen megragadhassa. Beteljesül Kundera imperatívusza: az írás egyetlen erkölcse a megismerés.
Az epikus ív a történetben nem más, mint egy képlet, egy matematikai egyenlet, melynek minden konkrét feladatához (temetés, halál) az értékvesztés és a gyötrelem különböző intenzitású kategóriái társulnak, akár egy grafikon esetében. Ám rendkívül nehéz az alkotó és az olvasó csillapíthatatlan igénye, hogy előbb ítélkezzék, mint megértene. Az emberi lét megismerhetetlen és egyedi titka eltűnik a modern épület mögött, amelynek Ügyvédi Kamara a neve. És egy teljes élet lezárására is csak egy hónap adatik. Ám a múlt sohasem problémamentes:

„ Annyiszor tört össze a szíve, hogy már nem lehetett
összeilleszteni. Egy-egy vita után összegörnyedve,
kezét a szívére szorítva kuporgott
szép emlékei romjain, egyre közelebbrõl érezve
a halál fagyos érintését, a jeges szorítást a mellkasában.”

Amiből az fakad, hogy Bús Anikó képes indigóval írni a halált.

A látomás c. írás vágy az íróasztal illatú parfüm iránt, mely virtuális halálba torkollik. Tanúság, hogy egyetlenegy eszme, cél sem alapozhatja meg az emberi élet értelmét, hisz az önmagában és nem másban hordozza értelmét. Nincs sok értelme annak az életnek, melyet nem hívhatunk másnak, mint a későbbi temetés céljára felvett előlegnek. Majd szenvedésből fakad a művészet, gyermekarcokból készít tapétát (Megvetetten), ami már olyan allegorikus, hogy a kötet egyik legszebb és legmegrázóbb entitása, ám, ne feledjük, hogy ezt, anélkül, hogy valóban megtörtént volna, szinte teljességgel lehetetlen íróilag kitalálni. Nincs beteljesülés, csak magunkra találás:

„Amíg haragszunk, amíg vétkest keresünk,
addig fogva tart minket a múlt. A harag minket
emészt, bennünk rombol, nem érinti azt, akire
irányul. Nem a mi dolgunk igazságot tenni és
ítélkezi. Csak a saját életünkért felelünk. A mi
dolgunk ennek a szoros köteléknek a megtartása,
és a ránk szabott elkövetkező életünk beteljesítése
a saját mércénk szerint. A többi nem a mi
dolgunk, hiszen tudjuk, hogy „Isten nem siet, és
nem is késlekedik”.

A mentőöv c. írás egy profi személyiségfejlesztő tréner profilját rajzolja meg, aki professzionalista módon degradálja és alázza meg fizikailag és lelkileg társát, aki már a saját nevét sem meri vállalni. Igaza volt Tolsztojnak, amikor az Anna Karenina elején azt írta, hogy csak a jó házasságok hasonlítanak egymáshoz. A tönkretevéshez ezer út vezet. S „Iskolai jegyzetek” c. dosszié tartalmazza a pokol bugyrait. Amikor családunknál látogatást tett Thomas Szasz, az antipszichiátria atyja, s látta szüleim elhidegülését, akkor megkérdezte apámat, aki szintén orvos volt. A hippokratészi esküt tett apám azt válaszolta, hogy „gyilkosságra gondoltam már, de válásra nem.”
Az Álom-világ. c. írás a császár álma, aki pillangónak hiszi magát álmában és fel sem akar ébredni. Ha hihetünk dr. Freudnak, akkor az álmunkban az elfojtott én uralkodik a tudatos énen. Ha én álmomban Woody Allan lehetnék, lehet, hogy fel sem akarnék ébredni. Noha a pszichiáterekkel jó lesz vigyázni, mert tudható, hogy nincs lelkileg egészséges ember, csak rosszul diagnosztizált elmebeteg. Ám az álom nem pszichotrop jelenség. Bús Anikó szuverén alkotó, nem jár kitaposott ösvényen. Mert.
Harminc évvel ezelőtt olvastam egy sci-fi antológiát, melynek Csillagűzött szerető volt a címe. Abban szerepelt egy írás, amely egy kamaszszerelemről szólt, amit szétroncsolt a felnőtt lét. S a felek elszakadtak egymástól. Ám évek múltán, amikor már mindkét fél mással élte boldog/és vagy/ boldogtalan életét, közösen eldöntötték, hogy álmukban a Mars egy csodálatos szigetén fognak találkozni álmukban. Szívem szerint örülök, hogy Bús Anikó (akinek paripája csodaszép pejkó) a történet rá jellemző, egyedi lezárását választotta a sztereotípia helyett.
Menedék: izgalmas párkapcsolati, lélektani kísérlet, a kötet egyik tartópillére. Megkapó történet, ám sejtelmes is egyben. Maga az író sem rak elénk kórházi zárójelentést, és nem közli velünk a teljes laborvizsgálat eredményét. Így hát elgondolkodhatunk, hogy egy eredményében megrázó emberi kísérlet zajlott le, vagy egy szintén megrázó szklerózis multiplex nevű betegségről olvashatunk. Már tudom, hogy Bús Anikóban húsz író lakik.

Kerekes Tamás

Részlet:
Megvetetten

A kis gyülekezeti terem zsúfolásig megtelt. Valami meghatározhatatlan nyomás, valamiféle kellemetlen izgalom érződött a levegőben, a feszültség szinte tapinthatóvá vált. A pásztorra várakozó emberekre vészjósló csend telepedett.
Az első sorban ült a pásztor felesége, aki egyben helyettese is a hétvégenkénti összejövetelek megtartásában, a gyülekezet egyben tartásában. Mellette ültek kamasz gyerekei, egy fiú és egy lány.
Az asszony szemében nem látszott a régi tűz, megtört arcát a lelke felé fordítva imádkozott.
A gyülekezeti pásztor az emelvényre lépett. A férfi szemben állt az emberekkel, s alig több mint karnyújtásnyira a feleségétől és a gyerekeitől. Az asszony arcára torz grimaszt rajzolt a fájdalom.
A férfi szépen zengő szavai szétterítették a vádakat, a szégyent, a mocskot. Az emberek meghemperegtek a lelkükkel a gyalázkodásban, ki döbbenten, ki kárörömmel, ki közömbösen. Ha voltak is együtt érzők, elvesztek a tömegben.
Az asszony tágra nyílt szemekkel, dermedt döbbenettel meredt a gyalázkodó szónokra. Az előző esti vita után szép szavakat, megbánást remélt.
„Ez az asszony nem méltó arra, hogy a gyülekezet tagja legyen, nem méltó arra, hogy a társam legyen, hogy anya legyen. Erkölcstelen, bűnös viszonyt, viszonyokat folytat, becstelen életet él. Elűzöm a gyerekeim és magam mellől, és elűzöm a gyülekezetből is. Állj fel és menj innen.” Csontos ujját a nőre szegezte, aki nem híve saját fülének, kétségbeesetten forgatta a fejét jobbra, balra, előre hátra, segítséget, támaszt keresve. Senki nem szólt, senki nem mozdult. „Ki innen” – hallotta újra. A gyerekei keze felé nyúlt, akik fejüket leszegve, szégyenkezve meredtek maguk elé.
Lassan állt fel. A férjére nézett, akinek nemrég még szeretett arcát gonosz, gúnyos , önelégült érzései formálták idegenné.
Elindult az ajtó felé. A sorok között régi, igaznak hitt barátok ültek. Itt is, ott is megállt egy-egy barát előtt reménykedve, de senki sem kelt a védelmére, senki sem kiáltott megálljt. Lassan, nagyon lassan ment végig a sorok között a dermesztő csendben. A kijárat mellett ült a legrégibb, legkedvesebb, legfontosabb barát. Megállt mellette, nézte csendben, szeme megváltásért könyörgött. Sokáig állt így, nézte a szeretett arcot, várt egy bátorító érintést, egy segítő szót. A barát megrázta a fejét és alig hallhatóan ennyit suttogott: „élni kell”.
Élni kell, azaz hallgatni, meghunyászkodni, gyáván, hazugul, minden áron.
Megsemmisülve, önmaga árnyékaként hagyta maga mögött a férjét, a gyerekeit, a barátait, a gyülekezetét. Az életét.
Tíz éve már, hogy megvesszőzték a lelkét, hogy meggyalázták és megalázták.
Évek alatt építette újra önmagát, az életét. Szülei rettegve nézték, hogyan emészti magát, hogyan marad teljesen magára ebben a gyalázatos világban. Olykor oly közel járt hozzá a halál, hogy szinte hallotta a dermesztő hívó szót, kezében tartotta a megváltást ígérő önként választott vég eszközei. A végső lépés előtt azonban mindig megállt, így harcolt hite éveken át az elkeseredéssel, a megadással.
Végig kellett élnie a válás stációit, a kisemmizést, a gyerekek elveszítését, a kivetettséget. Akadtak néhányan, akik nagyritkán felkeresték, hogyléte felől érdeklődtek, de nyilvánosan senki nem állt szóba vele.
A hatalmas üzleti birodalomból, amelyet- önkéntes egyházi munkája mellett a férje az alatt a tizenöt év alatt épített, amíg ő a gyerekeket nevelte, a háttér volt, a biztos pont, a meleg vacsora, a tiszta ing, a társ, aki meghallgat, erőt ad – nos, ebből neki semmi sem jutott. Az igazság és a jog időnkén külön utakon járnak.
A csodálatos otthonból, a pazar villából csak a személyes holmiját, s gyerekei régi rajzait, ajándékait vihette el. A kis, kétszobás lakás magánya úgy fojtogatta, úgy gyötörte, hogy az estékre már elérte a torkát a fájdalom, a megszokott családi vacsora időpontjaiban erőlködve, gyötrődve hajolt a mosdókagyló fölé, s csak hányt. Hányt akkor is, amikor már nem volt mit, öklendezve fuldoklott vagy egy sarokba kuporogva, mozdulatlanná dermedve nézett a semmibe.
Nem volt miért felébrednie, felkelnie, léteznie. Ő, aki egy nagycsalád hétköznapjait és ünnepeit szervezte és bonyolította oly sok éven át, felesleges lett, szeretetlen, kivetett.
Sok idő után megszállottként kezdett kapaszkodni egy álomba. A gyerekei szobáját álmodta újra a kicsi kétszobás lakás egyik szobájába. Visszaidézett minden szegletet, bútorokat, függönyöket, lámpákat és ámokfutóként járta a várost, s apránként kicsi hálószobája mellé odavarázsolta a régen látott gyerekszobát. Minden ugyan olyan lett, mint a régi otthonbeli. Nem volt lehetősége két külön szobát berendezni, a két gyerek birodalmát egy függönnyel választotta el. Csak a falak nem hasonlítottak az eredetihez.
Amikor az utolsó bútordarab is a helyére került, amikor a két szoba kisebb változatban már teljes hasonlóságában elkészült, akkor következtek a falak.
Kiválogatta a legkedvesebb, legszebb emlékeit megörökítő fényképeket a gyerekei születésétől addig a pillanatig, amíg együtt volt a család. Az első napos fényképektől az óvodáskoron át a kamaszkorig sorakoztak előtte a múlt csodás képei. Egy fénymásoló irodába vitte őket, ahol minden képet lemásoltatott kis és nagy méretben egyaránt, majd papír tapétát és vegyszert vásárolt, s szinte evés és alvás nélkül dolgozott, amíg elkészült a különleges falburkolat. A másolatokat a tapétára borította, majd átdörzsölte a vegyszerrel, s a csodás gyermekarcok, az őt ölelő gyermekkarok és szép pillanatok átvarázsolódtak a tapétára, majd a falakra kerültek. A kettéosztott gyermekszobát beborították a múlt emlékképei, ám a gyerekeit nem varázsolgatta vissza az életébe.
A hónapokig lendületet adó álom valóra vált, s ott kuporgott a múlt és a jelen között lebegve, újra céltalanul, feladattalanul. Ám már nem zuhant vissza olyan mélyre, mint az első időkben, s bármennyire is hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt önmaga számára, elkezdődött valamiféle létezés. Agya különös módon működött. Amikor a gyermekei, korábbi élete vagy bármely emlékkép és hiány utat tört az elméjébe, tudatosan és óriási akarattal szorította vissza. – Ne most, ne még – most még nem bírom végiggondolni – nyomta el magában az elviselhetetlen fájdalmat. Fásult lett, örömtelen, de élt.
Tudomásul kellett vennie, hogy amíg ő dermedt visszavonultságban tengődött, az élet ment tovább. Jöttek a számlák, a felszólítások, amelyeket idős szülei próbáltak megbirkózni egyre sikertelenebből. Nem nézhette tovább tétlenül a két idős ember miatta megélt aggódó fájdalmait és a rájuk rakott anyagi nehézségek alatti gyötrődést.
Munkát kellett keresni, gyorsan, hogy legalább teherré és nyűggé ne váljon. De közel húsz éve már feleség, anya, háttér, segítő volt a férje mellett, mögött az üzleti és az egyházi világban egyaránt. És előtte? Volt élet előtt? Az esküvő, a gyerekek születése, a szép évek előtt?
Vissza kellett nyúlni a múltba és emlékeiből előhívni az egyetem kemény éveit, hiszen tanulmányai alatt el kellett tartania magát. Felidézte a rajzórákat, amelyeken először mint diák, majd mint tanársegéd varázsolta papírra és vászonra az álmait. Aztán jött a szerelem, a házasság, a gyerekek és a rajfüzet hosszú évekig nem nyílt ki, a festőállvány nem állt a fény felé fordítva. Az ecsetek nem kerültek elő a dobozból, s a festékek is rég beszáradtak már.
Családról, gyerekekről tud gondoskodni, háztartást tud vezetni – gondolta, de hogy vállaljon munkát házvezetőnőként, hogy vigyázhatna más gyerekeire? Nem bírt volna létezni családi légkörben, más gyerekeiről gondoskodva, elszakítva a saját szeretteitől.
Maradt a rajzolás. Megkereste megmaradt eszközeit, pótolta a tönkrementeket és a hiányzókat, de nem álmokat varázsolt a rajzlapra, hanem feladatokat tűzött maga elé. Régen, egy másik létidőben irodalmi művekhez készített illusztrációi megjelentek egy neves irodalmi havilapban. Vajon van e helye még ennek a művészi megnyilvánulásnak ennyi év után is?
Mit veszíthetett? Amit elveszíthetett, azt már elveszítette. Legrosszabb esetben visszautasítják vagy válasz nélkül hagyják. A rajzolástól elszokott kezei lassan találtak vissza a régi mozdulatokba, s a tétova, darabos vonalak lassan finomodtak és váltak egyre biztosabbá. Napokig keményen dolgozott, majd megcímezte a hatalmas borítékot, belecsúsztatta a rajzokat és a kísérő levelet.
Megint teljesített egy feladatot, s már a tétlenség első pillanataiban dübörögtek elméjében az emlékek, a fájdalma. Ne, még ne, még nem bírom – mondogatta hangosan magának és megint elnyomta a rettegett érzéseket.
Már a második év végéhez közeledett a családtalan állapot szerinti időszámítás, amikor megszületett benne egy gondolat, amely csak nőtt és erősödött és a megvalósulás felé tört. Ekkor történt, hogy a szokásos gyülekezeti napon szépen felöltözött, a haját összetűzte és a gyülekezeti terem felé indult. Nem volt benne félelem. Már nem volt annyira magányos, új életébe felbukkant egy-egy ismerős, még nem barát, hiszen a barátot közel kell engedni és arra még nem volt képes.
Utolsónak lépett a gyülekezeti terembe, felemelt fejjel és leült az üres utolsó sor közepén lévő egyik székre. Minden fej feléje fordult, halk moraj futott végig a termen, de semmi nem történt. A gyerekei az első sorból hátra-hátra fordultak. A belépő pásztor azonnal érzékelte a jelenlétét, arcán átsuhant a gúny, jelentőségteljesen végigpásztázta tekintetével a családját: két kamasz gyerekét, az új feleséget és a mózeskosárban mellette alvó új jövevényt. De nem tett semmit, nem voltak mocskolódó szavak, úgy döntött, nem vesz tudomást a jelenlétéről. Miért is tenné! Már mindent elvett, amit elvehetett, már minden hazugságot és mocskot kiborított, amire céljaihoz szükség volt.
Az asszony a hátsó sorból elsőként távozott, de ott volt a következő s az azt követő alkalmakkor is. Ugyan ott ült hétről hétre, az utolsó sor közepén, s nem ült mellé soha senki, de már nem fordultak felé a fejek, nem súgtak össze körülötte.
Már a negyedik alkalommal hallgatta egyedül az utolsó sorban a gyülekezeti pásztor szavait, amikor halkan nyílt mögötte az ajtó és kétfelől két alak közeledett felé. Alig előtte érkezett, még nem érzékelte, hogy a gyerekei nem ülnek a szokott helyükön az első sorban. A két felől érkező két jövevény leült mellé és a kezéért nyúltak. Lehunyta a szemét, körülfogta ujjaival a kezében fekvő kezeket, amelyek tapintásához semmilyen más boldogság nem hasonlítható. Szeméből csendesen csorogtak az öröm könnyei és gondolatban mélységes hálát rebegett el a megélt csodáért.
A beszéd vége felé a gyerekek felálltak, megsimogatták a kezét és elhagyták a termet. Nem estek közöttük szavak, de a kezeik mindent elmondtak egymásnak.
Hogy várta a következő heti találkozót! Mennyi erőt kapott, hogyan ragyogott a szeme egész héten át! S ugyan így történt a következő két alkalommal is. Vagy mégsem ugyan így? A gyerekek már nem utolsóként érkeztek és úgy ültek anyjuk mellé. Az első sorból álltak fel és két oldalról mellé ültek. Az első alkalmakkor még a figyelem középpontjába kerültek, majd ezt is megszokták és szó nélkül vették tudomásul az emberek, mint ahogy korábban az anya újbóli megjelenését a gyülekezeti teremben.
S valamikor a harmadik alkalommal együtt álltak fel a beszéd végén, együtt indultak el, úgy, mintha mindez természetesen lenne, mintha sohasem történt volna és nem is történhetne másképp.
Óvatosan, félve, bizonytalanul keresték és találták meg a szavakat áthidalva a fájdalomtól és a különtöltött időtől mélyült látszólagos távolságot.
Tétova beszélgetés indult, az anya az új otthona felé vezette a gyerekeit, akik nem titkolták, hogy ismerik a járást.
- Gyakran jártunk erre esténként biciklivel – hallotta a fiú szavait, aki nélküle vált tizennyolc éves felnőtté. – Egy levelet írtunk neked, hogy semmit ne felejtsük ki - nyújtott oda a kislány egy gondosan összehajtott papírlapot.
A konyhában ültek le, mindhárman izgatottan, feszülten, várakozással tele.
A levelet felváltva írhatták a gyerekek, mert kétféle írású kusza sorok mosódtak össze a könnyein át olvasó anya szemei előtt.

Megkérte őket, hogy a másik, a nagyobb szobában várják meg, amíg végez az olvasással.

Drága Anya!
Felnőtt lettem, néhány napja töltöttem be a tizennyolcadik évemet. Tudom, velem voltál gondolatban ezen a napon, s hiszem, hogy te is érezted, hogy én is veled voltam.
Már nem kell azt tennem, amit mondanak, már nem kell ott élnem, ahol nem akarok élni. Bocsáss meg, hogy gyáva voltam, bocsáss meg, hogy nem álltam melléd abban a rettenetes helyzetben. Féltem apámtól, az emberektől és nagyon össze voltam zavarodva. Tudtam, hogy azok a szörnyűségek nem lehetnek igazak, amelyek azon a napon a gyülekezeti teremben elhangzottak. Tudtam, mert hallottalak előző este benneteket apámmal beszélgetni. Hallottam, amikor elmondta, hogy el akar hagyni, mert egy másik nő vár tőle gyereket. Csúnya szavakkal illetett, megalázott emberségedben, nőiségedben, hogy tettét igazolni lássa. Szégyelltem magam minden férfi nevében, amikor ezekről a hálószobai titkokról fennhangon, gúnyolódva, vádolva kiáltozott.
A te hangodat alig hallottam. Tudhattad a viszonyát, mert gyakran láttalak szomorúnak, éjszakánként gyakran hallottam, hogy a gyógyszeres fiókban fejfájás elleni gyógyszert, altatót keresgélsz! De az, hogy gyereke lesz és válni akar, nagyon meglephetett és összetörhetett. Emlékszem, ahogy kérdezted: hogy állsz így a gyerekek elé, hogy nézel a gyülekezet szemébe? Hogy beszélsz szeretetről, tisztességről, amikor a társadnak hosszú időn át hazudtál és még tisztességesen lezárni sem tudod a házasságunkat, csak gyalázkodva, vádaskodva, hazugul, méltatlanul.
- Majd meglátod, ki nem tud a gyerekei és a gyülekezet szemébe nézni – hallottam apám gúnyos hangját, aki becsapta maga mögött az ajtót, s már a látszatra sem adva nem töltötte otthon az éjszakát. Másnap megalázott téged mindenki előtt és ahogy elvitted a ruháidat, dolgaidat, aznap már a közös ágyatokban aludt a nő, akit a válás után azonnal feleségül vett, s aki – ahogy a kívülállókkal elhitették – nemrég „ koraszülött” kisfiút szült.
Velünk eleinte jól bánt, de minden nap hallhattuk, hogy az utcán fogjuk végezni csavargóként, ha szóba állunk veled és mindenki megvet majd minket is. Szégyellem, Anya,hogy eddig vártam, szégyellem, hogy gyerekként nem mertem kiállni melletted. Kérlek, bocsáss meg.
Anyucikám! Ne haragudj, csak tizennégy éves voltam és nagyon megijedtem. Semmit nem értettem abból, amit akkor este Neked apa mondott, és nagyon szégyelltem magam akkor, ott, a gyülekezet előtt. Nem miattad, egy pillanatra sem hittem el, hogy bármi igaz lehet a vádakból. Szégyelltem, hogy mivé lett a családunk. Kicsit mindig lenéztem azokat a családokat, ahol elváltak a szülők, azt hittem, hogy ez velünk sosem történhet meg. S nemhogy megtörtént, még kirakatba is került az életünk, hazugságokkal és a Te megaláztatásoddal.
Nem akarok tovább ott élni, nem akarok úgy tenni, mintha semmi nem tudnék, mintha mindent elhinnék. Veled és a bátyámmal akarok élni és hinni akarok abban, hogy egyszer majd minden kiderül és mindenki megtudja, mi az igazság.
Nagyon szeretünk, Anya és kérünk, ne haragudj ránk. „
A két aláírást már teljesen elmosták a könnyei. Nem számított már a megaláztatás, a két évi szenvedés, sem az álmatlan vagy altatók kábulatában töltött éjszakák és élettelen nappalok. Semmi nem számított, csak az a két csodálatos lény, akik a másik szobában képről képre idézték fel az emlékeiket, s egyik tárgytól a másikig csodálkoztak rá az újraálmodott gyerekszobák mására.
- Köszönöm – lépett be hozzájuk az anya. - Mindent hivatalosan intézünk majd. Te felnőtt vagy, szabadon dönthetsz, hugi ügyét pedig ügyvédre bízzuk. Már van pénzem ügyvédre. Van munkám. Rendszeresen jelennek meg rajzaim és hamarosan önálló kiállításom is lesz. Már adtam el képeket, el tudlak tartani benneteket.
Körülülték a konyhaasztalt, s ezer terv született a közös életről, a jövőről.
Tudták, hogy nem lesz könnyű csata, de nem kételkedtek abban, hogy senki és semmi nem akadályozhatja meg őket abban, hogy ők hárman újra egy család legyenek.
Az ezt követő évek a közös örömök és gondok, nehézségek és sikerek természetes váltakozásával teltek el. A gyerekek felnőttek és ki-ki a maga útját járja, nem szakítva el, de még csak nem is lazítva e szoros hármas köteléket.
Az apa egyre távolabb került az új család bűvöletében a felnőtt gyerekeitől, s a ritka közös ebédeken kerüli a tekintetüket. Még mindig sikeres, még mindig ott áll hétről hétre a gyülekezet előtt.
A felnőtté vált gyerekek örömmel fogadták el anyjuk új társát, aki a válás után nyolc évvel lépett az életébe. Sok idő kellett, hogy a sebek beforrjanak, hogy a félelem és a bizalmatlanság kemény páncélja meggyengüljön, majd a hétköznapok és ünnepnapok egymásutániságában darabjaira hulljon.
Nemrég, közel tíz évvel azután a rettenetes nap után, egy csendes családi vacsorán ki-ki felidézte a történtekhez kapcsolódó emlékeit és érzéseit. Könnyes, szomorú este volt, a jelen harmóniáját átlengte a múlt, mert az elnyomott, kimondatlan szavak ki akartak törni, s kimondva valóban múlttá akartak válni.
Az anya minden elnyomott és tíz éve őrzött fájdalmát szerettei elé terítette. Most már végig tudom gondolni, ki merem mondani – és vége – zárta le a múltat végérvényesen.
S a vétkesekkel mi lesz? Apánkkal és a gyávákkal, az igaztalan barátokkal, akiknek többet ért az érdek, akiknek csak az számított, hogy „élni kell”?
Hányszor tették már fel a gyerekei ezt a kérdést önmagukba, s ezúttal hangosan is. S nem lehetett megkerülni a választ sem.
„Amíg haragszunk, amíg vétkest keresünk, addig fogva tart minket a múlt. A harag minket emészt, bennünk rombol, nem érinti azt, akire irányul. Nem a mi dolgunk igazságot tenni és ítélkezi. Csak a saját életünkért felelünk. A mi dolgunk ennek a szoros köteléknek a megtartása, és a ránk szabott elkövetkező életünk beteljesítése a saját mércénk szerint. A többi nem a mi dolgunk, hiszen tudjuk, hogy „Isten nem siet és nem is késlekedik.”

Most már érthető a kiadó
előszava:
„Az írások hangulata Csáth Géza, Hajnóczy Péter és Géczi János világát idézi, XXI. századi, katarzisra törekvő, optimista, de nem mindig feloldozó történetvezetéssel, néhol meglepő megoldásokkal, de mindig egyértelműen a kor – napjaink – éles kritikájával. A női perspektíva igen hangsúlyos – de nem kizárólagos – mégsem beszélhetünk „női irodalomról”. Késő esti olvasmány, de ügyeljünk arra, hogy mindig érjünk az adott történet végére elalvás előtt, különben – feloldozás híján – nehéz éjszakánk lesz.

Összeállította
Kerekes Roadmovie Tamás

marlonbrandy, 2011. 05. 11. 15:17
válasz erre az üzenetre

Jézus, a humorista, dr. Jog, aki mellette dr. Messiás is
Az Evangelista Club leendő sztárja, Mózes, Jónás, és David Beckham elődje
S tehetős agglegény

Egy összeesküvés áldozata

MÉDIASZEMÉLYISÉG
(Aki az emberiség cehhét kifizette)
(Kajafás főpincér)

Kerekes Tamás

A. T. Bradford
Duna Kiadó
www.dunakiado.hu
kiado@dunakiado.hu
titkarsag@dunakiado.hu

„Sok olyan kérdést tehetünk fel Jézusról, az emberről, amit nehéz megválaszolni. Mi lehetett Jézusban, ami annyira ingerelte a zsidóság vezető rétegeinek nagyon is eltérő csoportjait – a farizeusokat (a zsidók törvényeinek elkötelezett tanítóit) csakúgy, mint a Heródes pártiakat (zsidókat, akik a pogány római hatalmat támogatták) – hogy ezek akár szövetkezni is hajlandóak voltak ellene? Egy szigorúan irányított társadalomban, hogyan tehette meg Krisztus, hogy két alkalommal is kiűzze a Templomból a hivatalos pénzváltókat és az áldozati állatok árusait anélkül, hogy a templomőrség letartóztatta volna? Ki volt Jézus földi atyja, József, és milyen hatást fejtett ki élete Krisztuséra? A rendelkezésre álló adatok hiányossága sok szerzőt késztetett már arra, hogy maga álljon elő különféle elképzelésekkel Jézusról – mármint az „igaziról”. Lehetséges-e az azonban, hogy a Krisztus személyére vonatkozó tények, ha rejtve is, de mindig is ott voltak az evangéliumokban?” – A szerző előszavából

Bradford tisztafejű szerző, orvos, mint Rabelais volt, de argumentumait legszívesebben etimológiai érvekre alapozza, ami segít bennünket, hogy egy konkrét személyt: dr. Jog (Jézus) a maga konkrét környezetében megérthessünk. Az úgynevezett racionalista bibliamagyarázat egyik értelmezője ritkán hivatkozik más, tudós szerzőkre, sui generis fejti ki mondanivalóját, közérthetően. Jézus tinédzserkori vallási ismereteit taglalva azt írja, hogy felbukkanása olyan hitet keltett zsidó körökben, mintha felbukkant volna köztük David Beckham, az Evangelista Club leendő sztárja az első edzésen.
Az első olyan kötet életemben, amely Jézus néhány mondását képes humoros megvilágításban tálalni. Ez a könyv egyik ritka adottsága és pikantériája.
Noha nevéhez fűződik a történelem leghíresebb árulása, azonban ebben a kontextusban nem az elárult személy vallási, netán politikai titulusa volt fontos, hanem a zsidó nép reménysége, hogy megszületett és tanít az a férfi, aki újra képes értelmezni a mózesi törvényeket. Olyan szerepet töltött be korában, ami a nyugati társadalmakban elképzelhetetlen volt-világít rá a szerző. Kihagyások voltak(eltűnése gyermek korában a templomban) vagy , rokonánál, Keresztelő Szent Jánosnál, aki kis híján karrierjét szakítja meg, amit a vállára galamb képében odaszálló Szentlélek csak megerősít később és nyilvánosan, tanúk előtt. A szerző minden racionalizmusa ellenére állítja, hogy a 40 nap a pusztában, harc az ördöggel, s a győzelem, egy új, magasabb nívójú, spirituálisan érett Jézust formált a pusztában, amire a szárított sáskán és erdei mézen alapuló, divatos paleolit étrend tett lehetővé.( Norbi update)
A szakirodalomban páratlan, ahogy a szerző néha megvilágítja: Jézus is lőtt néha öngólt. Különösen azokban a vitákban, amelyekben a különböző zsidó csoportok erejétől, azaz hitelességétől akarták megfosztani. Az ellene egyre jobban összefogó csoportok mindenképp le akarták járatni, mint a hidegháború korában a CIA a mézesmadzag politikával. Erről jut eszembe a hatvanas évek vicce, amikor egy híres tudós bejelentette, hogy egy akadémiai társulati ülésen ellopták a kabátját. Ő bejelentette. Aztán, amikor a Kossuth-díj odaítéléséről volt szó, akkor kigolyózták, mert „belekeveredett valami kabátlopási ügybe”. Ez Jézus életében a házasságtörő asszony megkövezésének megakadályozása volt. Igazi 22-es csapdája -hangsúlyozza joggal a szerző. Jézus kezéből az események irányítása mégsem csúszik ki. Van energiája humorosan visszavágni Heródesnek és a rókát nőneműnek nevezi(Heródiás), Heródes felesége, aztán, mint Doc Holliday, Thombstone megyében, elhagyja Jézus azt a vidéket, amely területen „körözési parancsot” ad ki ellene a Szanhedrin. Már-már technicolor színben látom őt, Charles Bronson játszhatná, még olyan korában, amikor Lee Marvin-nak volt kóristafiú egy litván templom fiúkarában. Spielberg és Andy Wayna összeborul. Snitt.
Ám azt kinyilatkoztatta, hogy templomból nem lehet piac, személyes okokból, Lázár miatt visszamegy Júdeába, a különböző csoportok most már más fogást keresnek rajta: a vád: Messiásnak, Istennek tartja magát, s elindul a végzetes összeesküvés, a kereszt botránya.
Okos, realista, az aktuális vallási, politikai viszonyokat kitűnően ismerő és azokat kiaknázó könyvnek tartom, mely ugyan ellentmond nehány sztereotípiának, de sok új, érdekes vonással gazdagítja a Jézus-recepciót.
Kerekes Tamás

Jézus Krisztus nem szegény ácsmester, hanem nagy hatalmú, jómódú és magasan képzett építész fia volt – állítja új könyvében, a Jézus felfedezésében dr. Adam Bradford történész és bibliakutató. A tudós ráadásul állítja: a keresztények által megváltóként és Isten fiaként tisztelt názáreti nem jászolban született, és 30 éves kora előtt a zsidó állam egyik vezető rabbija volt.
Bradford szerint a csaknem kétezer éven át elterjedt tévedések a görög és a héber nyelvű biblia alapvető félrefordításaiból erednek, amelyek alapján Jézust a nincstelen kétkezi munkás, József fiaként fogadták el, holott Krisztus kora egyik legbefolyásosabb embere volt – jóval 30 éves korában történt megkeresztelkedése és a zsidó egyházzal történt szembefordulása előtt.
Jézus Krisztus a legmagasabb vallási
iskolákat végezte
– A görög tekton szót, amely a bibliában Jézus apjának mesterségét jelölte, alaposan félrefordították – írja könyvében a kutató. – A helyes értelmezése nem egyszerű ács, hanem magasan képzett építész, így jómódban éltek. Józsefnek tehát minden lehetősége megvolt arra, hogy fiát taníttassa, így Jézus már fiatalon nagy tudású és befolyásos ember volt.
Bradford állítja: sikerült megfejtenie azt is, mit csinált a későbbi megváltó 12 és 30 éves kora között, a „titkos években", amelyekről a bibliában kevés említés esik. A kutató kiderítette: legmagasabb vallási iskolákat végezte el a papok védőszárnyai alatt.
– Ha Jézus valóban egy nincstelen ács fia lett volna radikális eszmékkel, senki nem hallgatott volna rá – magyarázza a könyvben Bradford. – De mivel egyike volt a legbölcsebb és legtanultabb zsidóknak, hatalmas befolyása volt kora társadalmára, és büntetlenül hirdette vadonatúj igéit, amelyekért szegény, tanulatlan emberként börtön vagy korbácsolás járt volna.
K. Á.
Blikk.hu

„És mikor látta Jézus, hogy az igen megszomorodék, monda: Mily nehezen mennek be az Isten országába, a kiknek gazdagságuk van!
Mert könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni." Lukács evangéiuma

„A napokban egy nagyon érdekes okfejtés látott napvilágot, ami a mi figyelmünket se kerülte el, miszerint Jézus nem egy szegény (vagy inkább közrendű) ács volt, hanem gazdag építőmester. Jézus Krisztus nem szegény ácsmester, hanem nagy hatalmú, jómódú és magasan képzett építész fia volt – állítja új könyvében, a Jézus felfedezésében dr. Adam Bradford történész és bibliakutató. A tudós ráadásul állítja: a keresztények által megváltóként és Isten fiaként tisztelt názáreti nem jászolban született, és 30 éves kora előtt a zsidó állam egyik vezető rabbija volt. (milyen kár hogy erről eddig senki nem tudott eddig, fel sem merült ez senkiben, köszönjük dr. Bradford, hogy kivezettél minket a sötétségből)
Bradford szerint a csaknem kétezer éven át elterjedt tévedések a görög és a héber nyelvű biblia alapvető félrefordításaiból erednek. Bár valóban előfordulhat félrefordítás a Bibliában, de elég meredek dolog, egyetlen szóra alapozni egy ilyen súlyos kérdést. Arról nem is beszélve, hogy több evangéliumban is előfodul, hogy Jézus ennek pontosan az ellenkezőjét mondja, mint ahogy az a fenti idézetben is látható), amelyek alapján Jézust a nincstelen kétkezi munkás, József fiaként fogadták el, holott Krisztus kora egyik legbefolyásosabb embere volt – jóval 30 éves korában történt megkeresztelkedése, és a zsidó egyházzal történt szembefordulása előtt. (Ez több szempontból is érdekes, a kereszteléseket Keresztelő Szent János végezte, és Jézussal egy időben folytatta tevékenységét, tehát ha 30 éves kora előtt történt is ilyen, annyira jóval előtte nem történhetett az esemény, mert Keresztelő János is ifjú, netán gyermek lett volna.)
Jézus Krisztus a legmagasabb vallási iskolákat végezte– A görög tekton szót, amely a bibliában Jézus apjának mesterségét jelölte, alaposan félrefordították – írja könyvében a kutató. – A helyes értelmezése nem egyszerű ács, hanem magasan képzett építész, így jómódban éltek. Józsefnek tehát minden lehetősége megvolt arra, hogy fiát taníttassa, így Jézus már fiatalon nagy tudású és befolyásos ember volt. (Mintha az intellektuális képesség, és a pénz kéz a kézben járnának, arról nem is beszélve, hogy egy ács abban az időben, egészen bizonyosan nem a szegények táborát erősítette, de nem is a dúsgazdagokét) Bradford állítja: sikerült megfejtenie azt is, mit csinált a későbbi megváltó 12 és 30 éves kora között, a „titkos években", amelyekről a bibliában kevés említés esik. A kutató kiderítette: legmagasabb vallási iskolákat végezte el a papok védőszárnyai alatt. – Ha Jézus valóban egy nincstelen ács fia lett volna radikális eszmékkel, senki nem hallgatott volna rá – magyarázza a könyvben Bradford.
Természetesen ebből kiindulva, minden próféta gazdag, befolyásos és jóképű volt, mint ahogy Keresztelő János is, szintén a gazdagsága miatt tudott volna keresztelni. Bradford bácsinak nem ártott volna az érveit legalább egyszer ütköztetni valakivel, mielőtt papírra veti őket.)
– De mivel egyike volt a legbölcsebb és legtanultabb zsidóknak, hatalmas befolyása volt kora társadalmára, és büntetlenül hirdette vadonatúj igéit, amelyekért szegény, tanulatlan emberként börtön vagy korbácsolás járt volna.(Hát persze, a végére maradt a legjobb, Jézus -ha jól emlékszem- kereszthalál terhe mellett terjesztette az akkor új hitet, nyilván nem tudta kifizetni az óvadékot, annyira azért mégse volt gazdag. Ezek mellett reméljük, hogy Bradford se lett gazdagabb fantasztikus könyve bevételeivel.)

Moonlight

marlonbrandy, 2011. 05. 05. 11:07
válasz erre az üzenetre

szüzet szüntess!

Nagy csaták

www.dunakiado.hu

terjesztes@dunakiado.hu

www.facebook.com/dunainterkonyvkiado.hu

Itt most eltekinthetünk attól a csetepatétól, amelyet Doc Holliday vívott San Frisco-ban egy kocsma előtt Wyatt Earp-el, s 40 halott maradt az utcán. Igaz, a seriff testvérének a fél karja bánta, s attól a hosszú pókerpartitól is, melyet négy gyanús idegennel vívtam a New York Kávéház mélyvizében három teljes napon át, s a végén már a fejfájástól nedves turbán volt a fejünkön, s pénzünk elfogytával quarelin nevű fejfájás- csillapító tablettákból állt a zsetonkészletünk. És még rémlik valahol egy utca, egy másik délelőtt, mely szerelmi évődéssel kezdődött és másnap délben fejeződött be.

Világok harca volt.

A Duna Kiadó úttörő sorozata látványos, jól dokumentált, gazdagon illusztrált munka, gyönyörű képekkel, metszetekkel és földrajzi ábrákkal, hogy az embernek ingere támad újrajátszani a Téli Palota ostromát. A kötet felett szaklektor őrködött és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum szakemberei is segítettek a kötet létrehozásában. Így hát eltekinthetünk Illés Béla Ég a Tisza c. nagyívű magyar hadtörténeti munkájától is, melyben a kópés szerző nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a Farkas Mihály által vezetett honvédelmi tárca ideje alatt a közkatonáknak minden nap felállították a gulyáságyút.

A kötet a kadesi csata elemzésével indít, mely II. Ramszesz Egyiptoma és II. Muvatallis vezette Hettita Birodalom közt zajlott. A kötet erénye, hogy fanyar stílusban megjegyzi a csata könyvben szereplő kommentátora, hogy a fennmaradt dokumentumok alapján mindkét fél azt állította, hogy ő nyerte a csatát. Itt jut eszembe Lindner Béla hadügyminiszter, aki azt mondta, hogy „Nem akarok katonát látni.” Meg is lett az eredménye.

No a kötet beszámol az első hírszerzési gubancról is, akik nem értesítették időben II. Ramszeszt, s a hettita sereg megtámadta már.

A trójai háború követi, a kötet zseniális szemléletéből következően szembesítik Homérosz beszámolóját a történetíró Thüküdidésszel, aki egyes logisztikai elemeket kétségbe vont; például nem hitt abban, hogy 1186 hajó tudott befutni a trójai kikötőbe. Aztán vannak meredekebb futamok is. Például az, hogy a trójai háborút meg sem vívták, s a történet magva egy földrengés volt, ami elpusztította Tróját. „Ez nem igaz, háború volt, és én a sikeres csata után elszöktettem Helénát, és úgy húsz év múlva jutottam haza” -

mondja Kerekes Odüsszeusz Tamás.

Aztán jön a marathoni csata, amelyről biciglimárkát is elneveztek, s a sikeres hazafutásból olimpiai versenyszám lett.

Ha a pénztárcájával vív csatát, nyerje meg a könyvet, mindenképp.

A Második Világháború előtt a németek és a szovjetek éppen aláírták a Molotov-Ribbentrop paktumot Lengyelország felosztásáról. Az ezt követő fogadáson Molotov elvtársnak nagyon megtetszik a németek titkárnője, úgyhogy oda is ül mellé és tölt a hölgynek egy pohár pezsgőt. A hölgy elmosolyodik és megissza a pezsgőt. Molotov elvtárs megint tölt és megfogja a nő térdét.

A hölgy megint elmosolyodik és megissza a pezsgőt. Molotov elvtárs megint tölt egy kis pezsgőt és keze följebb csúszik a hölgy combján. A hölgy megint elmosolyodik, megissza a pezsgőt, majd odahajol Molotov elvtárshoz és a fülébe súgja

- A szeme se rebbenjen meg Molotov elvtárs, amikor a tökömhöz ér, nehogy lebuktasson! Szerjózsa vagyok az orosz hírszerzéstől

Szuggesztív, izgalmas, adatokban gazdag, pazar kiállású, informatív kötettel állunk szemben, amivel mostanában nem kényeztetett el bennünket a könyvkiadás

A könyv egy 14 éves számára is érthető, de olyan finomságok vannak benne, amiket nem tanítanak a Frunze, a West Point hadiakadémián, sem a Zrínyi Miklós nemzetvédelmi egyetemen.

Ne keressük Don Juan lepantói ütközetét, a nándorfehérvári ütközetet. Sem a gigászok harcát, amit az antiszocialista realista, de ír-racionalista Timur Link vívott a Kapcarongy nevű kocsmában néhány rossz arcú, és kifejezetten rút arcú idegennel a pókerasztalon. A kabátujjába rejtett két ásszal, miközben a harmadik napon már annyira megfájdult a fejük a folyamatosan ivott enyhén üdítő alkoholos italoktól és szivaroktól, hogy nedves törölközőbe csavarták őket, ezért úgy néztek ki, mint enyhén ittas tuaregek, vagy más berber harcosok a sivatagban, akiknek elcsavargott a tevéjük, de már másodnapra elfelejtették a nevüket.

Felvételizik három diák. Bemegy az első, akinek hatalmas protekciója van. Megkérdezi a bizottság

- Mikor fejeződött be a második világháború?

- Hát talán a század közepe felé - mondja a felvételiző.

- Zseniális, fel van véve!

Bemegy a második jelentkező, akinek van egy kis protekciója. A kérdés ugyanaz

- Mikor fejeződött be a második világháború?

- 1945.

- Egy kicsit pontosabban esetleg?

- Valamikor tavasz vége felé, tán májusban.

- Rendben. Felvettük.

Bemegy a harmadik jelentkező, akinek egyáltalán nincs protekciója. A kérdés ugyanaz

- Mikor fejeződött be a II. világháború

- Európában, 1945. május 6.-án lépett érvénybe a fegyverszünet, a japánok 1945 szeptemberében kapituláltak.

- Hmmm. Hány embert vesztett a Szovjetúnió?

- Huszonkétmillió-hétszázezer-százkettő.

- Hmmm. Név szerint?

Kerekes Tamás

marlonbrandy, 2011. 05. 05. 11:06
válasz erre az üzenetre

Fidel Castro magánélete

Juanita Castro visszaemlékezései

Duna International

www.dunakiado.hu
titkarsag@dunakiado.hu
www.dunakiado.hu

A kiadó:

Juanita Castro, a korábbi és mostani kubai elnök, Fidel és Raúl huga személyes hangú, izgalmasan megírt visszaemlékezésiben családja történetét meséli el. Bemutatja azt a családi hátteret, amely más és más emberré formálta a három testvért: Fidelből forradalmár, majd keménykezű diktátor lett, Raúl visszafogottabb, humánusabb, inkább demokrata államférfi, Juanita pedig a kubai rezsim ellensége, aki a közelről átélt borzalmak hatására emigrált hazájából, s a kubai menekültek segítését tűzte ki céljául. Keringett róla a legenda, hogy a CIA-nak dolgozott, de, mint sok minden másról, erről a legendáról is lerántja a leplet. Könyve izgalmas olvasmány mindazok számára, akiket érdekel a diktatúrák lélektana, a történelem és az ember személyes történetének szövevényes összekapcsolódása.

Fidel Kubája- Valdes szemével

(Kerekes Tamás)

Egy Jevgenyíj Jevtusenkóról kubaira változtatott nevű úrhajós lánya sikerrel felvételizik az egyetemre , de ennek az ára, hogy sikerrel szerepeljen a Világ Legnagyobb Hazugsága Versenyén. A főszereplő, mármint a novellafüzér főszereplője, az első helyet szerzi meg. Ezen a nemzetközi megmérettetésen egy francia, egy amerikai, egy orosz és egy kubai vett részt. Amikor a franciára került sor, és a zsűri tagjai kérték, hogy mondja el a legnagyobb hazugságot a világon, az mindenkit fölényesen végigmért, hetykén szívogatta a fogát, mint aki azt mondja "Na ezt figyeljétek barátocskáim, sima ügy, hogy ki fog itt győzni!", összedörzsölte tenyerét, és a mikrofont összenyálazva rákezdett:

-Az én országomban nincs munkanélküliség, és még annál is kevesebb a rasszizmus. Ezen kívül nagyon vendégszeretőek vagyunk a külföldiekkel. Tapsvihar hullámzott át a termen. A zsűri tagjai elégedetten bólogattak. Nem rossz, sőt nagyszerű. Az amerikai következett, aki egészen ártatlan képpel állt ki a nézők elé, azonnal általános derültséget kiváltva. Csodálkozva elmosolyodott, és meg sem várta a kérdést, hogy mondja el, mit tart a világ legnagyobb hazugságának, kibökte:

-A watergate egy dezodormárka. A vietnámiak a testvéreink, a háború alatt puszilkodtunk, nagyon szeretjük egymást.

Na volt ám erre kiáltozás és gúnyos nevetés. A zsűri megjegyezte, hogy most aztán nehéz lesz dönteni. Nagyon szoros verseny várható. Az amerikai távozott, és az orosz foglalta el a pódiumot. Csipős gőz párásította be az ablaküveget, a nézők undorodva befogták az orrukat. Tovább nőtt a megvetés, amikor a kövérkés, kopaszodó ember-ritkás, szőke haj nőtt csak a fején -felemelte az öklét, bizonyos divatjamúlt szobrokat utánozva, és energikusan, férfiasan közölte:

-A Szovjetúnióban, elvtársak, nincsenek koncentrációs táborok Szibériában, és a vezetőink min egészséges, antialkoholista emberek.

őrjöngő taps. A zsűri 9:9-re értékelte a teljesítményét, ami addig a pillanatig a legmagasabb pontszám volt. Akkor megjelent a kubai: egy félénk kamasz lány. Amikor megszólította a hangosbemondó, tetőtől talpig libabőrös lett, majd tántorogni kezdett, és hasra esett az arany virágmintával díszített lila szőnyegen. Még a sebhelyek is összehúzódtak a testén. A francia segített neki feltápászkodni. Alma Desamparada a mikrofonba kapaszkodott, a zsűri elnöke pedig így biztatta:

- Kérem, el tudná nekünk mondani a világ legnagyobb hazugságát?

Alma Desamparada a mikrofonhoz tapasztotta az ajkát, és így suttogott:

- Én úgy gondolom..

Mindent elsöprő ováció és eufórikus éljenzés hangzott fel. A zsűri egybehangzóan maximális pontszámot, 10.est adott neki. Miután aláírták a jegyzőkönyvet, a közönség még mindig lelkesen éljenezte a győztest, a zsűri tagjai felmásztak az emelvényre, dobogtak és ugrándoztak örömükben.

Kuba. Kutyaokadékot nyal fel egy kislány az utcáról éhenhalás ellen, zsákbamacska az nem más, mint macskát eladni nyúlhús helyett. Epileptikus delíriumban négyszer megkéselt kislány, ledarált ember havannai darált hús lesz, gyilkosnak vagy katonának lenni ugyanaz Kubában, szöget vernek egy ember fejébe, majd halálra ítélik. Azaz: "Alighogy beléptek, a posztos őrbe botlottak, aki szögesdróttal egy bekapcsolt, szikrákat hányó televízióhoz volt kötözve, a szája pedig be volt tömve egy tekercs szaros vécépapírral, a fején kalap gyanánt összehányt bili. A hálóteremben elszánt fiatalemberek gyilkolászták egymást. Ratero egy fiú nyelvét borotválta rozsdás Astra pengével, amikor rátaláltak, a másik ugyanakkor Ratero fejébe vert be éppen egy rozsdás szöget. A koponyából később soha nem sikerült kioperálni a hatalmas szöget. Az orvos úgy vélte, hogy ha megoperálja, belehal. Szörnyű fejfájásokkal járt. Soha többé nem szabadult a börtönből, celláról cellára került. . Se szeri, se száma a gyilkosságoknak, amelyekkel vádolták. 1994-ben elengedték, három napot kapott, hogy kihasználja az alkalmat és átszökjön egy tutajon Miamiba, ha visszatér, megduplázzák a büntetését, ami már így is maximális. Kihasználta a szabadságot, felkoncolt és megerőszakolt kilenc nőt. Boldogan és hazafias Érzésekkel tért haza. Már nem képes kínzás nélkül élni. Ha még egyszer születik, akkor sem tudja letölteni a büntetését.

Szatirikus, riasztó kép Kubáról, Fidel Castro nem véletlenül említette hazája három legfőbb ellensége közt.

Külön könyv foglalkozik Fidel Castróval, amit a testvére írt, aki hét gyermeket vallott be, de még két másikat a magáénak ismert el, s a szerelmet szívesen írta le a dialektikus materializmus fogalmaival. Fidel minden vezetőnél jobban, már-már a paranoiával határos görcsösséggel védte meg a magánéletét a nyilvánosságtól, s kényszerítette háttérbe a családját. Jelenlegi feleségének még a nevét sem említik sehol, de még a közös vagy más asszonytól született gyermekek nevét sem. A négy asszony közül egyik sem kapta meg a First Lady rangját, mert Castro nem vonta be őket a protokolláris kötelezettségeibe. Nem lényegtelen megjegyezni, mondja a kötet szerzője, hogy amikor valamely államfő a felesége kíséretében Kubába látogat, a kubai első asszony szerepét Vilma Espin tölti be, aki nem más, mint a Kubai Nőszövetség örökös elnöke és Fidel öccsének, a védelmi miniszternek a felesége. A CIA egyik legnevesebb Kuba-és Fidel Castro szakértője szerint ( Brian Latell) Castro magánéletéről rendelkeznek a legkevesebb adattal a világon.

A fiatal Fidelnek „jól mehetett”, mert a könyv szerzője leszögezi, hogy a forradalom 1959. január elsejei győzelmét követően nemcsak Fidel Castro, hanem a Sierra Maestra hegyeiből érkező gerillák szerelmi románcai is megszaporodtak, hiszen körbezsongták őket a fiatal lányok. A forradalmi láz első hónapjaiban lábra kelt a pletyka Fidel és a gyönyörű kubai modell és szépségkirálynő, Norka, között szövődő szerelmi kalandról. A forradalmat akkurát pontossággal megszervező Fidel más dolgokban kapkodóbb volt. A huszonhárom éves Jenny Isard, akit Castro 1960. szeptemberében, útban az ENSZ közgyűlésére menet ismert meg a New York-i reptéren így kommentálta a dolgot:” minden körülményeskedést kerülve

,. Csizmával a lábán, villámgyorsan célzott és lőtt.”

A sikertelen Moncada elleni merénylet után Castro egy darabig börtönbe került. Párhuzamos szerelmi viszonyt folytatott felesége mellett egy másik hölggyel. Egy alkalommal a censor összekeverte és fordítva tette a borítékba a leveleket. Véletlen volt?

Kerekes Tamás

marlonbrandy, 2011. 05. 05. 11:06
válasz erre az üzenetre

AVATAR

Duna Könyvkiadó
kiado@dunakiado.hu
www.dunakiado.hu
titkarsag@dunakiado.hu

A vékony, de méretes kötet egy nagyalakú reprezentatív album, melyhez a térhatást előidéző szemüveget mellékelte a gondos kiadó( Duna Könyvkiadó.)
82 oldal, az utolsó 10, lélegzetelállító fényképet már nem is számozták. Az alcím: James Cameron varázslatos világa. Mindannyian tudjuk, hogy Cameron előtt is ismerték a háromdimenziós teret, meg is örökítették, gyermekkoromtól kezdve ismerem az ehhez szükséges szemüveget, azt azonban meg kell értenünk, hogy a térhatású filmek világában James Cameronnal csapott át a mennyiség minőségbe, úgy hogy a laikus a háromdimenziós filmet tőle származtatja. Nem ok nélkül. Ezt a minőségi ugrást a kötet alkotói bölcsen felismerték.
„ Az alatt a 12 év alatt, mióta James Cameron elkészítette minden idők legkülönlegesebb filmjét, a Titanic című jelenséget, 3-D technológiával dokumentumfilmeket forgatott, a világ legmélyebb óceánjainak világát fedezte fel. Nem sejtettük, hogy annak vagyunk tanúi, hogy Jim épp a kezdő lépéseit teszi következő játékfilmjéhez, de pontosan ez történt. Jim az Avatar-ra készült, olyan 3-D technológiát fejlesztett, amely lehetővé tette, hogy filmre vigye azt, ami eddig a képzeletében élt; olyan képeket, amelyek eddig túlságosan összetettek és bonyolultak voltak ahhoz, hogy ábrázolni lehessen őket filmen egy háromdimenziós mindenségben. A filmművészetben az Avatar nagy ugrást jelent előre. Jim Cameron olyan tébolyító, gyönyörű, veszélyes alternatív valóságot teremtett, amilyet sosem láttunk vásznon. A néző belép a Pandora háromdimenziós tájaiba, a kecses lények és rémisztő szörnyek lakta, idegen bolygóra. A Pandora őserdőiben világító növények élnek a környezet éppoly ijesztő, amilyen gyönyörű, és a Na’vi nép otthona, a bennszülött idegen fajé, akik konfliktusba kerülnek a futurista fegyverzetű földi emberekkel.”
Ehhez az élményhez viszi közel a kötet az olvasót.
Azok számára is élvezhetővé válik Camron 3-D-je akik a multitplexet csak szklerotikus formában tapasztalhatták meg.
A látványos könyv szerzői szerint az Avatar dráma és tudomány izgalmas keveréke. Itt teszem hozzá, hogy az irodalomhoz való közelítésem is képeskönyvek révén jött létre(Sicc, és a Robinson, diafilmen), úgyhogy a könyv láttán az ember úgy érzi:hazaérkezett. Kiderül, hogy a filmhez mindent a legaprólékosabb munkával készítettek el-nemcsak a jelmezeket, hanem még a jelmezek gombjait is. Nemcsak a Pandora fáit, de fák leveleit és a rajta mászó apró rovarokat is. Ennek a világnak teljes ökoszisztémája van, amely egyszerre ismerős és idegen állat és növényvilág él, ahol a légkörben gázok keringenek, a talajban ásványok rejtőznek. Ez a világ hosszú idő alatt fejlődött ilyenné, megvannak a belső természeti törvényei is logikája. Ám az Avatar lényege a történet, mely univerzális igazságot mond ki helyünkről a világban, azokról a dolgokról, amelyeket becsülünk kell, és azokról, amelyeket el akarunk pusztítani. Arra kényszerít, hogy feltegyük a kérdést, kik vagyunk, és mit akarunk, és elismerjük az egyszerű igazságot, hogy fajtánként közös a a sorsunk, és az emberiség jövője a saját kezünkben van. A film üzenete: a jellem a sorsod, ami eredeztethető Hebbeltől is, a híres német drámaírótól, igaz, ő hozzáfűzte, hogy egyszer nincs borunk, másszor serlegünk, de heidelbergi művészetfilozófiát író George von Lukács is hasonló álláspontot foglal el. Ezt az igazságot égeti a szemünk a lelkünkbe, amikor a könyvet átlapozzuk.
Ráadásul elkerülhető a néha borissza közönség is, teszem azt, mikor valaki elalszik a nézőtéren (vodka-sör) és egy némajelenetre ébred és felrikkant: Hangot rá. És a filmmel ellentétben kitt az élmény nem másfél óráig tart.

Kerekes Tamás

marlonbrandy (marlonbrandy), 2011. 04. 22. 08:28
válasz erre az üzenetre

Hogy lesz az elektromos orgonából, spinétből szimulákrum,
avagy lejátszható-e automatákkal az amerikai polgárháború?
K.P. Dick: Az elektromos Lincoln
Agave Könyvek
www.agavekonyvek.hu
www.agavebolt.hu
www.agavekonyvek.freeblog.hu
A kötet energikus bizonyítéka, hogy Dick zseni volt. Egy-egy futó, ki nem dolgozott ötletéből megélne a sci-fi, fantasy irodalom döntő része évtizedekig. A kötetben több, végiggondolt filozófia van, mint a világon az összes eladott dialkektikus materializmus egyetemi jegyzetben, párbeszédei pörgősek, cselekménybonyolítása döbbenetes. Izgalmas, szellemes, távlatokat nyit. Döbbenetesen jó munka, majdnem a végéig. Mert hozzá kell fűznöm, hogy maga Dick sem futtatja a végére saját ötletét, s a könyv, vélhetően önéletrajzi okokból, beleveszik egy pszichiátriai kezelés részleteibe, s a szálak nincsenek elvarrva. Még így is lenyűgöző.
Kerekes TamásA történet főszereplője egy Louis Rosen nevű üzletember, aki speciális hangszerek előállításával és eladásával foglalkozik üzlettársaival. Partnere, Maury, azonban új üzleti lehetőséget lát, mégpedig élő emberekre megtévesztésig hasonló szimulákrumok előállításában. Az első prototípusok személyiségének megalkotásában nagy szerepe van Maury skizofrén lányának, Prisnek. Konfliktus pedig rögtön több is akad: egy milliárdos üzletember mindenképpen szeretné megszerezni magának a szimulákrumokat, hogy saját nagyszabású üzleti tervét sikerre vihesse, függetlenül attól, hogy mi Louisék célja. A másik gond pedig az, hogy Louis egyre inkább megszállotja lesz a pszichotikus Prisnek, míg végül saját magának is problémái lesznek a valóság érzékelésével.

A magyar cím kissé becsapós, én arra számítottam, hogy elsősorban a néhai elnök személyiségével felruházott szimulákrum körül forognak majd az események, de nem így történt. A történet szimulákrumok körül bonyolódó szála egy idő után elhalványul és lezáratlan is marad, így a fókusz a Louis és Pris közötti bizarr kapcsolatra terelődik egészen a történet végéig. Ez önmagában nem lenne baj, de szerintem a kevesebb itt több lett volna. Noha érdekes kérdések merültek fel, úgy érzem nem lett kellően kiaknázva az első szálban rejlő potenciál. Hogyan éli meg egy személyiség a hirtelen időugrást egyik társadalomból egy másiba? Lehet-e szabadon ki- és bekapcsolgatni egy emberi személyiséggel rendelkező androidot? Ember lesz-e attól, ha emberként képes gondolkodni?

Szerintem nem ez Dick legjobb műve, nem véletlen, hogy az Agave csak most adta ki a többi regénye után.
„Louis Rosen és társa eddig zongorákat árult, mostantól azonban embereket. Pontosabban történelmileg hiteles szimulákrumokat olyan személyiségekről, mint például Abraham Lincoln. A gond csak az, hogy az érdeklődő egy kapzsi milliárdos, aki olyasmire akarja használni a szimulákrumokat, ami illegális. És az sem biztos, hogy lehet csak úgy adni-venni egy olyan valakit, valamit?, mint a Lincoln-szimulákrum. Vajon egy elektromos Lincolnt nem illet meg annyi jog, mint a teremtőit? Vajon az a gép, amely törődik és szenved, nem ér annyit, mint egy nő, aki egyikre sem képes?”
felvezetés:
Philiph K. Dick novelláival birkózom, na ő az, akit a posztmodern és a mindenkori trendiség a hetvenes évek óta elfogad.

Cyberpunk elmélete Timothy Leary mellett a kánonban (a céltábla visszalő) megkerülhetetlen, valahogy úgy, mint William Gibsoné a vájtfülűek számára a sci-fiből világmagyarázattá avanzsált XXI. századi szépprózában (ld. Szárnyas fejvadász), szóval elméletileg a Mátrix csak utána kullog, bár az egészet egy ír szerzetestől eredeztethetjük, Berkeley-ről van szó. Itt most nem az egyetem számít, hanem az elmélet, miszerint vak gépzongorák vagyunk, melyen a világ csak vaktában, ráérősen játszik, ráérünk megmagyarázni ezután, hogy lesz ebből a modern jungiánus elméletben kollektív tudattalan, majd a belépőjegyeket összeszámoljuk Gergely Tamás barátommal...

Különvélemény c. írásában a bűn metafizikai lehetetlenség (hogy örült volna ennek Dosztojevszkij!!!). Három posztmodern elmebeteg különleges képességei révén megjósolja, kik és mikor követnek el bűncselekményeket. Ezért így a potencionális elkövető már előtte a kaptárba kerül. (Ez esküszöm jobb, mint az amerikai nulla tolerancia elmélet a kriminológiában.) Schwarzenegger majd bevezeti, ha ő játssza el a főszerepet, s az eseményeket az indítja el, hogy a Bűnelkövető Intézet igazgatója felfedezi: gyilkosságot fog elkövetni egy számára ismeretlen ember ellen, ezért pillanatokon belül kopogtathat nála az államrendőrség...

A történet még ennél is jóval bonyolultabb, s ez csak a kötet első írása.

Az enyhén deviánsnak számító író ikertestvére egy különleges betegségben halt el, anyatej kiváltotta allergiában, de Dicknek is kijutott, öt sikertelen házasság után jött a kábítószerfüggőség, de nem adta fel, a rajta fokozatosan elhatalmasodott skizofrénia mellett egy időben kellett megbirkóznia a paranoiával és a depresszióval, mi, akik ennél egészségesebbnek tudhatjuk magunkat, csak csodálkozhatunk, hogy tudott ezekben az években 36 regényt és 5 novellagyűjteményt megalkotni.

A Malcolm Cowley (Az amerikai író természetrajza) c. kötetében megjegyzi, hogy a hollywoodi forgatókönyvírás egyedül a bivalyerős Faulknert nem nyelte el, de azok is, akik papírra vetettek valaha két oldalt, tudhatják, milyen állóképesség kell éveken keresztül napi hatvan oldalt megírni. A dél-amerikai indiánok transzkontinentális futását képzelem el, ahol a résztvevők (mert akkora a nyomor) néha azért futnak háromszáz kilométert - természetesen megállás nélkül -, hogy kapjanak egy marék babot.

Következzen a kevés szóval sokatmondás (K.Philip Dick előadásában)

A legutolsó történet

Egy hidrogénháború dúlta társadalom eladósorba került lányai egy futurista állatkertbe mennek, és szexuális kapcsolatokat létesítenek a ketrecekbe zárt különféle torz, nem emberi lényekkel.

A történet főhőse egy nő, akit több másik nő szétroncsolódott testének darabjaiból foltoztak össze; egy földön kívüli nővel közösül a ketrecben, majd a futurista tudomány jóvoltából teherbe esik.

Gyermekük születik, és a két nő összeverekszik, kié legyen a gyerek. A földi nő győz, és azon nyomban szőröstül-bőröstül felfalja az ivadékot - Alig hogy elfogyasztja őt, rájön, hogy az utód: Isten volt.

Az író mindenesetre menthetetlen volt, a Szárnyas fejvadász sikere kisegíthette volna őt, azonban Dick a film premierje előtt, 1982-ben meghalt.
Kerekes Tamás
Egy vélemény a sok közül:
A történet főszereplője egy Louis Rosen nevű üzletember, aki speciális hangszerek előállításával és eladásával foglalkozik üzlettársaival. Partnere, Maury, azonban új üzleti lehetőséget lát, mégpedig élő emberekre megtévesztésig hasonló szimulákrumok előállításában. Az első prototípusok személyiségének megalkotásában nagy szerepe van Maury skizofrén lányának, Prisnek. Konfliktus pedig rögtön több is akad: egy milliárdos üzletember mindenképpen szeretné megszerezni magának a szimulákrumokat, hogy saját nagyszabású üzleti tervét sikerre vihesse, függetlenül attól, hogy mi Louisék célja. A másik gond pedig az, hogy Louis egyre inkább megszállotja lesz a pszichotikus Prisnek, míg végül saját magának is problémái lesznek a valóság érzékelésével.

A magyar cím kissé becsapós, én arra számítottam, hogy elsősorban a néhai elnök személyiségével felruházott szimulákrum körül forognak majd az események, de nem így történt. A történet szimulákrumok körül bonyolódó szála egy idő után elhalványul és lezáratlan is marad, így a fókusz a Louis és Pris közötti bizarr kapcsolatra terelődik egészen a történet végéig. Ez önmagában nem lenne baj, de szerintem a kevesebb itt több lett volna. Noha érdekes kérdések merültek fel, úgy érzem nem lett kellően kiaknázva az első szálban rejlő potenciál. Hogyan éli meg egy személyiség a hirtelen időugrást egyik társadalomból egy másiba? Lehet-e szabadon ki- és bekapcsolgatni egy emberi személyiséggel rendelkező androidot? Ember lesz-e attól, ha emberként képes gondolkodni?

Szerintem nem ez Dick legjobb műve, nem véletlen, hogy az Agave csak most adta ki a többi regénye után.
Olvsoszoba.blogspot.com
Részlet Az Elektromos Lincoln c. kötetből

„Az eladási technikánkat az 1970-es évek elején tökéletesítettük. Először hirdetést adtunk fel egy helyi lap apróhirdetés rovatában.
Lefoglalt spinét és elektronikus orgona tökéletes állapotban, ÁRON ALUL. Készpénzzel vagy jó hitelalappal rendelkező fél kerestetik a környéken, aki átvállalja a részletfizetést, hogy ne kelljen visszaszállíttatni Oregonba. Keresse: Mr. Rock hitelmenedzser, Frauenzimmer Zongoratársaság, Ontario, Oregon.
Évekig ment ez a hirdetés a lapokban, egyik városban a másik után, végig a nyugati parti államokban, és egészen be Coloradóig. A módszert tudományos, szisztematikus alapra helyeztük: térkép alapján haladunk, nehogy akár egy város is kimaradjon. Mind a négy turbina-meghajtású teherautónk állandóan úton van, mindegyikben egy-egy ember.
Na szóval, feladjuk a hirdetést, mondjuk, a San Rafael Independent Journalban, és az ontariói irodánkba hamarosan megérkeznek a levelek, amelyekkel a társam, Maury Rock foglalkozik. Kiválogatja a leveleket, listákat készít, és amikor elég cím jön össze egy bizonyos térségben, mondjuk, San Rafael körül, sürgönyöz a teherautónak. Tegyük fel, hogy Fred van lent Mann megyében. A sürgönyt megkapva Fred előveszi a saját térképét, és a neki megfelelő sorrendbe rakja a hívásokat. Aztán keres egy fizetős telefont, és felhívja az első reménybeli kuncsaftot.
Közben Maury légipostán már válaszolt is mindenkinek, aki jelentkezett a hirdetésre.
Kedves Mr. Ikszipszilon!
Köszönettel fogadtuk válaszát a San Rafael Independent Journalban közölt felhívásunkra. Az üggyel foglalkozó személy pár napja nincs az irodában, ezért továbbítottuk neki az ön nevét és címét azzal a kéréssel, hogy lépjen kapcsolatba önnel, és lássa el a szükséges információval.
A levél ilyen hangnemben gagyog tovább, de már évek óta jó szolgálatot tesz a társaságnak. Újabban azonban az elektronikus orgonák eladása megcsappant. Például a Vallejo-térségben nem olyan rég eladtunk negyven spinétet, viszont egyetlen orgonát sem.
Ez az óriási eltolódás a spinét javára eladási tekintetben szóváltáshoz vezetett köztem és a társam, Maury Rock között; heves szóváltáshoz.
Későn értem Ontarióba, mivel lent jártam Santa Monica környékén, minden lében kanál emberekkel beszéltem, akik rendőröket hívtak ki, hogy vizsgálják meg a vállalkozásunkat és működésünket… indokolatlan lépés, ami természetesen semmi eredményt nem hozott, hiszen abszolút törvényes keretek között működünk.
Ontario nem a szülővárosom, és másnak sem. A kansasi Witchita Fallsból származom, gimnazista koromban költöztem Denverbe, majd az idahói Boise-ba. Ontario bizonyos tekintetben Boise külvárosa: közel van az idahói határhoz – egy hosszú fémhídon kell csak átmenni – és lapos, földművelő vidék veszi körül. A kelet-oregoni erdők ennyire bent még nem kezdődnek el. A legnagyobb gyár az Ore-Ida üzem, főleg az elektronikai részleg, aztán ott a sok japán farmer, akiket a második világháború alatt csempésztek ide, és akik hagymát vagy mit termesztenek. A levegő száraz, az ingatlan olcsó, bevásárolni Boise-ban lehet; ezt a várost nem szeretem, mert még tisztességes kínai kaját se lehet ott kapni. A régi Oregon-ösvény közelében fekszik, a vasút is átmegy rajta útban Cheyenne felé.
Az irodánk egy téglaépületben van Ontario belvárosában, egy vasárubolttal szemben. Az épület körül nőszirom nő, és ennek a színe jól esik az embernek, amikor a sivatagból jön vissza kocsival, Kaliforniából vagy Nevadából.
Na szóval leparkoltam a poros Chevrolet Magic Fire turbinás kabriómat a járda mellé, és az épületünkhöz mentem, egyenesen a táblánkhoz:

MASA TÁRSASÁG
A rövidítés az Multiplex Amerikai Speciális Akusztika nevet takarja; ezt a kitalált elektronikai hangzású nevet az elektromosorgona-gyárunk miatt vettünk fel, amihez családi kapcsolataim révén erős kötelékek fűznek. Maury találta ki a Frauenzimmer Zongoratársaságot, mert ez a név meg jobban passzolt a teherautós módszerünkhöz. Frauenzimmer Maury eredeti neve az óhazából, a Rock is felvett név. Az én nevem valódi: Louis Rosen, ami németül rózsát jelent. Egyszer megkérdeztem Mauryt, mit jelent a Frauenzimmer, és azt felelte, asszonynépet. Rákérdeztem, honnét vette a Rock nevet.
– Becsukott szemmel levettem a polcról az enciklopédia egyik kötetét, ami a ROCK szótól a SUBUD szóig tartott.
– Mellé trafáltál – mondtam. – A Maury Subud sokkal jobb lett volna.
Az épület földszinti ajtaja még 1965-ban került ide, ki kéne már cserélni, csak hát nincs rá pénzünk. Ezt az ajtót nyomtam be most, nagy és súlyos darab, de engedelmesen nyílik, aztán a lifthez mentem, ami szintén özönvíz előtti, automata jószág. Egy perc múlva az emeletre érve kiléptem az irodánkba. A srácok nagy hangon beszélgettek és iszogattak.
– Az idő eljárt fölöttünk – rontott rám azonnal Maury. – Az elektronikus orgonánk elavult.
– Tévedésben vagy – feleltem. – Éppen hogy az elektronikus orgona felé halad a trend, mert Amerika űrkutatása is efelé halad: az elektronika felé. Tíz éven belül napi egy spinétet sem adunk majd el, a spinét a múlt ereklyéje lesz.
– Louis – győzködött Maury –, légy szíves, nézd meg, mit csináltak a versenytársaink. Lehet, hogy az elektronika előre masírozik, de nélkülünk. Nézd meg a Hammerstein Hangulatorgonát. Nézd meg a Waldteufel Eufóriát. És mondd meg, miért elégedne meg bárki azzal, amivel te: hogy puszta zenét klimpírozik.
Maury hórihorgas fickó, és könnyen izgalomba jön, ami jellemző a pajzsmirigy-túlműködésesekre. A keze sokszor remeg, és túl gyorsan megemészti az ételt; tablettákat adnak neki, és ha ez nem válik be, egyszer majd kénytelen lesz kipróbálni a radioaktív jódot. Ha kihúzná magát, bőven százkilencven fölött lenne. Fekete haja van, vagyis volt, nagyon hosszú, de már ritkul, a szeme nagy, és állandóan olyan zavart képet vág, mintha mindig minden rosszul sülne el.
– A jó hangszer sosem avul el – jelentettem ki. Maurynak azonban igaza volt. Betett nekünk az 1960-as évek közepén kifejlesztett agyfeltérképezés, valamint a Penfield, Jacobson és Olds-féle mélyelektród-technika, főleg a középaggyal kapcsolatos felfedezéseik. A hipotalamusz az érzelmek fészke, és amikor kifejlesztettük és reklámoztuk az elektronikus orgonánkat, nem vettük számításba a hipotalamuszt. A Rosen-gyár nem foglalkozott a középagy specifikus celláinak stimulálásával; sejtelmünk sem volt róla, milyen könnyű – és fontos – lesz az áramkörkapcsolókat nyolcvannyolc fekete és fehér billentyűvé alakítani.
A legtöbb emberhez hasonlóan én is pötyögtem Hammerstein Hangulatorgonán, és élveztem is. Viszont nincs benne semmi kreatív. Való igaz, az ember beletrafálhat az agystimulálás új konfigurációiba, és olyan teljesen új érzelmek keletkezhetnek a fejében, amelyek amúgy sosem jelentkeznének. Elméletileg még azt a kombinációt is eltalálhatja, ami egyenesen nirvánába repíti (amiért persze mindkét társaság, a Hammerstein és a Waldteufel is tetemes jutalmat tűzött ki). De ez nem zene. Ez menekülés. Kit érdekel?
– Engem – mondta Maury még 1978 decemberében, és azon melegében felbérelte a Nemzeti Űrügynökség egy kirúgott elektromérnökét, hátha össze tudja rakni nekünk a hipotalamusz-stimulációs orgona egy új verzióját.
Hiába volt azonban Bob Bundy elektronikai géniusz, a világon semmi tapasztalata nem volt orgonákkal. Szimulákrumokat tervezett a kormánynak. A szimulákrumok szintetikus emberek, azok, amikre én mindig robotként tekintettem; ezeket használják a Luna felfedezésére, időről időre ilyeneket lőnek fel Cape-ről.
Bundy ismeretlen okból hagyta ott őket. Iszik, de ez nem gátolja képességeit. Nőzik. De hát ki nem. Valószínűleg azért dobták ki, mivel biztonsági kockázatot jelent; nem mert kommunista – Bundy még a politikai ideák létezését sem ókumlálta ki –, hanem mert van benne némi hebefréniás vonás. Más szóval hajlamos csak úgy elkódorogni. A ruhája koszos, a haja fésületlen, az arca borostás, és nem néz az ember szemébe. Bárgyún vigyorog. A Szövetségi Lélekgondozó Iroda pszichiáterei ezt úgy nevezik: lepusztult. Ha kérdeznek tőle valamit, nem tud válaszolni; beszédgátlása van. Viszont a kezével csodákra képes. A munkáját remekül elvégzi. Úgyhogy a McHeston-törvény nem vonatkozik rá.
Ennek ellenére a sok-sok hónap alatt, amíg Bundy nekünk dolgozott, nem láttam semmi új fejlesztést. Főleg Maury foglalkozott vele, mivel én állandóan úton vagyok.
– Csak azért ragaszkodsz ahhoz az elektronikus billentyűs hawaii gitárhoz – mondta nekem Maury –, mert apád és az öcséd készítik. Ezért nem tudsz szembenézni az igazsággal.
Azt feleltem: – Ez ad hominem érv.
– Talmud tudóskodás – kontrázott Maury. Láthatóan be volt nyomva, mind be voltak; az Ősi Kor bourbont szlopálták, mialatt én meló után furikáztam.
– Fel akarod bontani a partnerséget? – kérdeztem rá. Abban a pillanatban hajlandó is lettem volna rá, amiért Maury apámat és a testvéremet ócsárolta, meg az egész Rosen Elektronikus Orgona Gyárat Boise-ban a tizenhét alkalmazottal.
– Én csak azt mondom, hogy a Vallejóból és környékéről érkező hírek a főtermékünk halálát jósolják. Hiába a hatszázezer lehetséges hangszín-kombináció, közte olyan is, amit emberi fül még sosem hallott. Bele vagy habarodva azokba a vudu űrhangokba, amit az elektronikus trágyadombotokból lehet kicsikarni. Az egész családod bele van habarodva. És még van pofátok hangszernek nevezni. A Rosen családban senkinek nincs hallása. Akkor se vinnék haza ezerhatszáz dolláros Rosen elektronikus orgonát, ha önköltségi áron adnád. Inkább vennék vibrafont.
– Mert purista vagy! – üvöltöttem. – És nem hatszázezer, hanem hétszázezer!
– Azok a feltuningolt áramkörök egyetlen hangot prüntyögnek – mondta a magáét Maury –, és akárhogy van is felcicomázva, az csak fütyülés.
– Lehet rajta komponálni is – érveltem.
– Komponálni? Inkább mintha olyan betegségre kreálnál gyógymódot, ami még nem is létezik. Én azt mondom, vagy gyújtsd fel a családi gyárnak azt a részét, ami ezt a szart csinálja, vagy válts profilt, az isten szerelmére. Gyárts valami újat és hasznosat, amire az emberiség támaszkodni tud a fájdalmas felemelkedés közepette. Hallod, amit mondok? – Előre-hátra dülöngélve rám szegezte hosszú ujját. – Most már az égben vagyunk. A csillagok felé törünk. Az ember már nem röghöz kötött. Hallod?
– Hallom, de úgy rémlik, hogy neked és Bob Bundynak kellett volna kifundálni új és hasznos megoldást a problémáinkra. Mégpedig hónapokkal ezelőtt. És nem lett belőle semmi.
– Valami igenis lett – mondta Maury. – És ha meglátod, egyet fogsz érteni abban, hogy minden kétséget kizáróan ez a jövő.
– Akkor mutasd meg.
– Jó. Menjünk ki a gyárba. Apád és a tesód is lássák, ha már úgyis ők gyártják majd.
Bundy piával a kezében állva vigyorgott rám a maga sunyi, sanda módján. Ez a sok személyes kommunikáció biztos idegesítette.
– Van egy olyan érzésem, hogy tönkre fogtok tenni minket – mondtam.
– Amúgy is a csőd vár ránk – felelte Maury –, ha ragaszkodunk a Rosen-féle WOLFGAND MONTE VERDI elektronikus orgonához, vagy milyen matricát ragaszt rá ebben a hónapban Chester öcsikéd.
Erre nem tudtam mit mondani. Komoran töltöttem magamnak egy italt.

2

A Mark VII Saloon Modell Jaguar egy régi, hatalmas fehér autó, gyűjtőknek való darab, ködlámpákkal, olyan motorházráccsal, mint a Rollsé, na és persze kézzel csiszolt diófaborítással, bőrülésekkel és sok belső lámpával. Maury felbecsülhetetlen 1954-es Mark VII-e szinte vadonatúj állapotban volt, tökéletesen beállítva, de nem mehettünk kilencven mérföldnél gyorsabban az Ontariót Boise-zal összekötő autópályán.
A lomha tempótól nyugtalan lettem. – Idehallgass, Maury, megmagyarázhatnád ezt a dolgot. Hozd el nekem a jövőt itt és most, szavakkal.
Maury a Corina Sport szivarját pöfékelve hátradőlt a kormány mögött. – Mi foglalkoztatja manapság Amerikát?
– A szexualitás.
– Nem.
– Akkor hogy mi foglaljuk el a naprendszer belső bolygóit az oroszok előtt.
– Nem.
– Jó, akkor áruld el.
– Az 1861-es polgárháború.
– Az isten szerelmére.
– Ez az igazság, haver. Ez a nemzet a megszállottja az államok közti háborúnak. Megmondom, miért. Ez volt az első és egyetlen nemzeti eposz, amiben mi, amerikaiak részt vettünk, ezért. – Rám fújta a szivar füstjét. – Ezen nőttünk fel mi, amerikaiak.
– Hát engem nem ez foglalkoztat – dohogtam.
– Ha az ország bármelyik nagyvárosában megállok egy kereszteződésnél, és iderángatok tíz embert, arra a kérdésre, hogy mi foglalkoztatja, hat azt fogja mondani: „Az 1861-es polgárháború”. Úgy hat hónapja jöttem rá erre, és azóta dolgozom azon, hogy ezt a felfedezést átültessem a gyakorlatba. Komoly jelentősége van a MASA Társaság számára, már ha akarjuk, ha elég éberek vagyunk. Volt az a centenáriumi ünnepség úgy tíz éve, emlékszel?
– Ja, 1961-ben.
– És bukta volt. Pár szerencsétlen újrajátszott néhány csatát, de amúgy egy nagy nulla. Na most, kukkants a hátsó ülésre.
Felkapcsoltam a belső világítást, és hátrafordulva egy hosszú, újságpapírba csomagolt kartondobozt láttam a hátsó ülésen; olyan alakja volt, mint a kirakatbabának. A mellrész dudorának hiányából arra tippeltem, hogy nem női példány.
– Mi ez? – néztem Mauryra.
– Ezen dolgoztam.
– Miközben én vevőket hajtottam fel?!
– Ja. És annyival tovább fognak majd emlékezni erre, mint bármekkora spinét- vagy elektromos orgona-eladásra, hogy összecsúszol, ha felfogod.
Nyomatékosan bólogatott. – Na most figyelj. Amikor Boise-ba érünk, nem akarom, hogy apádék keménykedjenek velünk. Ezért kell most beavatnom téged. Az ott hátul egymillió dolcsit ér nekünk vagy annak, aki kitalálja. A legszívesebben leállnék valahol, hogy megmutassam. Talán majd egy út menti büfénél. Vagy akár egy benzinkútnál. Bárhol, ahol van fény. – Maury nagyon feszültnek látszott, keze még a szokásosnál is jobban remegett.
– Ugye, nem egy Louis Rosen-báb? Te meg leütsz engem, és ő veszi át a helyemet?
Maury furán nézett rám. – Most miért mondod ezt? Nem, nem erről van szó, bár történetesen nem jársz messze az igazságtól, haver. Látom, hogy még mindig egy rugóra jár az agyunk, mint annak idején, a hetvenes évek elején, amikor még zöldfülűek voltunk, és nem támogatott minket senki, talán csak apád meg az a szerencsétlen öcséd. Miért is nem lett Chester nagyállat-doktor, ami akart lenni? Biztonságosabb lett volna nekünk, többieknek. Inkább spinétgyárat alapított, ráadásul Idahóban! Őrület – ingatta a fejét.
– A te családod még ennyit se ért el – vitatkoztam. – Sose épített vagy talált fel semmit. Alkuszok, a ruhaipar halaskofái. A kisujjukat se mozdították, hogy segítsenek nekünk, mint apa meg Chester! Szóval mi az a báb ott hátul? Tudni akarom, és nem állok meg benzinkútnál vagy büfénél, mert az a határozott gyanúm van, hogy ki akarsz csinálni, vagy valami hasonló. Vezess csak szépen tovább.
– Szavakkal nem tudom leírni.
– Hogyne tudnád. Első osztályú hantás vagy.
– Hát jó. Megmondom, miért buktázott a polgárháború centenáriuma: mert az összes eredeti résztvevő, aki hajlandó volt harcolni és életét adni az Unióért vagy a Konföderációért, halott. Senki nem él száz évig, vagy ha igen, már semmi haszna, nem tud harcolni, a puskát se tudja felemelni. Nem igaz?
– Azt akarod mondani, hogy az ott egy múmia? Vagy minek is hívják a horrorfilmekben, „zombi”?
– Pontosan megmondom, mi az. A hátsó ülésen újságpapírba csomagolva az Edwin M. Stanton.
– Az meg ki?
– Lincoln hadügyminisztere volt.
– Ne már!
– Ez az igazság.
– Mikor halt meg?
– Régen.
– Gondoltam.
– Figyelj, az ott a hátsó ülésen egy elektronikus szimulákrum. Én építettem, vagyis Bundyval építtettem. Hatezer dolláromba került, de megérte. Álljunk meg annál a benzinkúti kávézónál, ami most jön, kicsomagolom és megmutatom. Másként nem lehet.
Libabőrös lettem. – Szeretnéd, mi?
– Azt hiszed, ez valami bagatell dolog, haver?
– Nem. Szerintem halál komolyan beszélsz.
– Úgy bizony. – Maury lassított és indexelt. – Megállok itt. Tommy Olasz Falatozója és Lucky Láger Sör. Ez jó lesz.
– És aztán? Mi lesz a bemutató?
– Kicsomagolom, bejön velünk és rendel egy csirkés-sonkás pizzát. Ez lesz a bemutató.
Maury leparkolta a Jaguarral, majd hátrament és bebújt a hátsó ülésre. Nekilátott letépni az újságpapírt az emberi alakú csomagról, és bizony hamarosan egy idősebb úriember bukkant elő: csukott szem, fehér szakáll, archaikus ruha, keze összefonva a mellkasán.
– Majd meglátod, milyen meggyőző ez a szimulákrum, amikor pizzát rendel magának – mondta Maury, ahogy a kapcsolókkal babrált a micsoda hátán.
Az arc hirtelen zsémbes kifejezést öltött, és a dolog felhördült: – Barátom, ha lenne kedves levenni rólam a kezét. – Lefejtette magáról Maury ujjait; Maury rám vigyorgott.
– Látod? – A micsoda lassan felült, és módszeresen nekilátott lesöpörni magát; most szigorú, bosszúszomjas képet vágott, mintha úgy vélné, ártottunk neki, talán leütöttük, és csak most tér magához. Előre láttam, hogy Tommy Olasz Falatozójának pincére beveszi; megértettem, hogy Maury máris bebizonyította, amit akart. Ha nem láttam volna, ahogy életre kel, én is elhittem volna, hogy egy keserű öregember, régimódi ruhában és fehér szakállal, aki felháborodva söprögeti magát.
– Látom – mondtam.
Maury kinyitotta neki a Jaguar hátsó ajtaját, s Edwin M. Stanton elektronikus szimulákrum kicsusszant az ülésről, és méltóságteljesen felegyenesedett.
– Van nála pénz? – kérdeztem.
– Persze – felelte Maury. – Most ne az apróságokkal törődj, ez a legkomolyabb dolog, amivel életedben dolgod volt. – Mindhárman elindultunk a murván az étterem felé, és Maury folytatta: – Ettől függ a jövőnk, és Amerika egész gazdaságáé is. Mához tíz évre te meg én gazdagok lehetünk ennek a micsodának köszönhetően.
Hármasban megpizzáztunk az étteremben. A pizza széle megégett, és az Edwin M. Stanton jelenetet rendezett, öklét rázta a tulajdonos felé, végül fizettünk és leléptünk.
Eddigre egy óra késésben voltunk, már kezdtem arra gondolni, hogy mégse érünk ki a Rosen-gyárba. Mondtam is Maurynak, amint visszaültünk a Jaguarba, hogy lépjen oda neki.
– Ez a drágaság megugorja a kétszázat is – indított – azzal az új rakéta-üzemanyaggal, amit most dobtak piacra.
– Ne kockáztasson feleslegesen – szólt rá az Edwin M. Stanton mogorván, ahogy a kocsi kisüvített az autópályára –, csak ha a várható nyereség jócskán meghaladja a kockázatot.
– Ez magára is vonatkozik – felelte Maury.

A Rosen Spinétzongora és Elektronikus Orgona Gyár az Idaho állambeli Boise-ban nem feltűnő, hiszen maga a tulajdonképpeni gyár egy lapos, földszintes épület, ami tortához hasonlít, mögötte parkoló, az iroda fölötti felirat betűit kemény műanyagból vágták ki, és süllyesztett lámpák világítják meg hátulról, ami nagyon modern. Csak az irodán van ablak.
Ilyen későn a gyár már zárva volt, sehol egy fény, sehol egy lélek, úgyhogy továbbhajtottunk a lakónegyedbe.
– Mit gondol erről a környékről? – kérdezte Maury az Edwin M. Stantont.
A Jaguar hátuljában ülő micsoda mogorván annyit felelt: – Meglehetősen hitvány és visszataszító.
– A családom azért él itt – fortyantam fel –, Boise iparnegyedéhez közel, hogy gyalog is el tudjon menni a gyárba. – Felhúzott, hogy egy hamisítvány igazi embereket kritizál, főleg egy olyan remek embert, mint apám. Ami pedig az öcsémet illeti: Chester Rosenen kívül kevés sugárzást kapott mutáns jutott bármire a spinét- és elektronikus orgona iparban. Különleges születésű személy, ahogy nevezik őket. Annyi területen van még diszkrimináció és előítélet… a legtöbb magas társadalmi státusszal járó szakma zárva van előttük.
A Rosen családnak kiheverhetetlen csalódást jelentett, hogy Chester szeme az orra alatt van, a szája meg a szeme helyén. De az ötvenes-hatvanas években végzett hidrogénbomba-tesztek tették ilyenné őt és sorstársait szerte a világon. Emlékszem, hogy gyerekként sok könyvet olvastam a születési rendellenségekről – a téma magától értetődően sokakat érdekel már jó két évtizede –, és találkoztam olyanokkal, akikhez képest Chester szinte normálisnak mondható. Az amelyiktől egy hétig depresszióba kerültem, az, amikor az embrió szétesik a méhben, és darabokban születik meg: állkapocs, kar, egy csomó fog, az ujjak egyesével. Mint azok a műanyag készletek, amelyekből a gyerekek repülőgépmodelleket állíthatnak össze. Csak éppen az embrió részei nem adnak ki semmit: nincs olyan ragasztó ezen a világon, amivel össze lehetne rakni.
Van olyan embrió, amelyik tiszta szőr, akár egy jakprémből készített papucs. És van, amelyik úgy összeszárad, hogy megrepedezik a bőre; mintha a hátsó lépcsőn a napra kitéve nőtt volna. Szóval el a kezekkel Chestertől.
A Jaguar megállt a házunk előtti padkánál. Megérkeztünk. Láttam, hogy a nappaliban ég a villany: a szüleim és az öcsém tévéznek.
– Küldjük előre az Edwin M. Stantont – javasolta Maury. – Hadd kopogjon be, mi meg innen nézzük.
– Apám egy kilométerről kiszúrja, hogy utánzat – mondtam. – Talán le is rugdossa a lépcsőn, és a hatszáz dollárod bánja. – Vagy mennyit fizetett érte Maury, nyilván a MASA-ra terhelve.
– Vállalom a kockázatot – nyitotta ki a hátsó ajtót Maury, hogy a szerkezet kiszállhasson. Azt mondta neki: – Menjen a 1429-es számhoz, és csengessen be. Amikor ajtót nyitnak, mondja azt: „Mostantól ő már a halhatatlanok közé tartozik”. Aztán csak álljon ott.
– Ez meg mit jelent? – kérdeztem. – Miféle köszönés ez?
– Stanton ezzel a híres mondással került be a történelembe, amikor Lincoln meghalt – magyarázta Maury.
– „Mostantól ő már a halhatatlanok közé tartozik” – gyakorolt a Stanton, ahogy a járdán átvágva felment a lépcsőn.
– Majd a maga idején elmesélem, hogyan készült az Edwin M. Stanton – mondta nekem Maury. – Hogyan szereztük meg az összes létező adatot Stantonról, hogyan írattuk át a UCLA-ben lyukszalagra, amit be lehet táplálni a szimulákrum agyául szolgáló vezérlőmonászba.
– Tisztában vagy vele, mit művelsz? – kérdeztem undorodva. – Tönkreteszed a MASA-t ezzel a baromsággal, ezzel az eszement hülyeséggel… bárcsak sose álltam volna össze veled.
– Csend – szólt rám Maury, ahogy a Stanton megnyomta a csengőt.
Az ajtó kinyílt, és ott állt apám nadrágban, papucsban meg az új köntösben, amit karácsonyra vettem neki. Elég tekintélyparancsoló alak volt, és az Edwin M. Stanton, ami már kezdte volna a szövegét, hallgatott és habozott.
– Uram – szólalt meg végül –, van szerencsém ismerni az ön fiát, Louist.
– Á, igen – mondta apám. – Most lent van Santa Monicában.
Az Edwin M. Stanton láthatóan nem tudta, micsoda Santa Monica, és értetlenül állt ott. Mellettem a kocsiban Maury elkeseredve káromkodott, de én viccesnek találtam, hogy a szimulákrum ott ácsorog, mint egy tehetségtelen, zöldfülű házaló, nem jut eszébe, mit mondhatna, és csak áll ott, mint Bálám szamara.
Ugyanakkor megkapó látvány volt, ahogy a két öregember farkasszemet nézett: a Stanton a fehér szakállával, régimódi ruhában, meg apám, aki nem látszott sokkal maibbnak. A pátriárkák találkozása, futott át a fejemen. Akár a zsinagógában.
Végül apám azt mondta neki: – Fáradjon be. – Kitárta az ajtót, és a micsoda belépett, eltűnt a szemünk elől; az ajtó rácsukódott a villanyfényes, üres tornácra.
– Nem semmi – hüledeztem.
Mi is elindultunk. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, hát bementünk.
A Stanton a nappaliban ült a kanapé közepén, keze a térdén pihent, és nagyban társalgott apámmal. Chester és anyám tévéztek.
– Csak az idődet fecsérled, Apa – mondtam. – Tudod, mi ez az izé? Egy gép, amit Maury rakott össze a pincében hat dolcsiból.
Erre apám és az Edwin M. Stanton elhallgattak és rám néztek.
– Ez a kedves úriember? – kérdezte apám, majd dühös, felháborodott kifejezés költözött az arcára; a szemöldöke összeszaladt, és felcsattant: – Ne felejtsd el, Louis, hogy az ember törékeny nádszál, a természet legesendőbb teremtménye, de az istenit, mein Sohn, gondolkodó nádszál! Nem kell, hogy az egész univerzum felfegyverkezzen ellene, egyetlen csepp víz is megölheti. – Izgatottan felém bökött, és mondta tovább a dörgedelmet: – De még ha az egész univerzum össze akarja is zúzni, tudod, mi lesz? Megmondjam? Az ember csak még nemesebb lesz! – és a nyomaték kedvéért a fotel karfájára csapott. – És tudod, miért, mein Kind? Mert tudja, hogy meghal! És mondok még valamit. Előnyben van az istenverte univerzummal szemben, mert annak fogalma sincs róla, mi folyik. És – zárta le kissé lecsillapodva – minden büszkeségünk ebben van. Mert az ember kicsi, nem tudja betölteni az időt és a teret, viszont nagyon is kihasználja az agyát, amit Istentől kapott. Mint ez az „izé”, ahogy nevezted. Ez nem „izé”. Ez ein Mensch: egy ember. Jut eszembe, ezt a viccet hallanod kell – és már mondta is a viccet félig jiddisül, félig angolul.
Amikor befejezte, mind mosolyogtunk, bár nekem úgy tűnt, az Edwin M. Stanton mosolya igencsak üres, sőt erőltetett.
Próbáltam felidézni, mit olvastam Stantonról, és arra emlékeztem, hogy elég nyers fickónak tartották a polgárháború alatt és után is, főleg amikor összeakaszkodott Andrew Johnsonnal, és megpróbált vádat emeltetni ellene. Valószínűleg azért nem értékelte apám humanitárius-féle viccét, mert a munkája során egész álló nap ilyesmiket hallgatott Lincolntól. De apámat már nem lehetett leállítani; az ő apja elismert Spinoza-tudós volt, és noha apám csak hét osztályt járt ki, olvasott rengeteg könyvet és dokumentumot, és levelezett irodalomárokkal szerte a világból.
– Sajnálom, Jerome – mondta Maury apámnak, amikor szünet állt be –, de igazat mondok. – Azzal odament az Edwin M. Stantonhoz, és a füle mögé nyúlt.
– Glop – mondta a Stanton, majd megdermedt, élettelen lett, akár egy kirakatbáb; szemében kihunyt a fény, karja megmerevedett. Látványos volt, és apámra pillantottam, hogyan fogadja a dolgot. Egy pillanatra még Chester és anyám is felnéztek a tévéképernyőről. Olyan pillanat volt, amikor az ember önkéntelenül elgondolkodik. Ha ezen az estén nem lett volna már eleve a levegőben a filozófia, akkor ettől feltétlen előkerül. Ünnepélyes hangulat telepedett ránk. Apám felkelt és odament, hogy közelről megvizsgálja a micsodát.
– Oj gewalt – ingatta a fejét.
– Visszakapcsoljam? – kérdezte Maury.
– Nein, das geht mir nicht. – Apám visszaballagott a foteljéhez, letelepedett, majd rezignált, komoly hangon megkérdezte: – Na, és hogy ment az eladás Vallejóban, fiúk? – Ahogy a válaszra készültünk, elővett egy Antonius és Kleopátra szivart, kicsomagolta és rágyújtott. Minőségi, havannai szivar, zöld papírba csomagolva, a nappalit azonnal megtöltötte az illata. – Eladtatok sok orgonát és AMADEUS GLUCK spinétet? – kuncogott.
– Jerome, a spinétek úgy mennek, mint a lemmingek, az orgonát meg nem is viszik.
Apám a homlokát ráncolta.
– Bizonyos tények tükrében magas szinten megvitattuk a kérdést – folytatta Maury. – A Rosen elektronikus orgona…
– Egy pillanat – szólt közbe apám. – Ne olyan gyorsan, Maurice. A Vasfüggönyön innen a Rosen-orgonának nincs párja. – A dohányzóasztalról felvett egy bemutatódarabnak szánt panelt, amire ellenállásokat, napelemeket, tranzisztorokat, vezetékeket meg ilyesmiket szereltünk. – Ezen demonstrálni tudom a Rosen-féle igazi elektronikus orgona működését. Ez a késleltető áramkör, ami…
– Tudom, hogyan működik az orgona, Jerome. Hadd fejezzem be.
– Halljuk. – Apám letette a panelt, ám mielőtt Maury folytathatta volna, azt mondta: – De ha azt várod tőlünk, hogy feladjuk a megélhetésünket biztosító fő termékvonalat, csak mert az értékesítés, és ezt személyes tapasztalat birtokában mondom, tehát mert az értékesítés lecsökkent, és nincs meg az eladáshoz szükséges akarat…
Most Maury vágott közbe: – Hallgass meg, Jerome. Bővítést javaslok.
Apám felvonta egyik szemöldökét.
– A Rosen család annyi elektronikus orgonát csinálhat, amennyit akar – mondta Maury –, de én biztos vagyok benne, hogy hiába egyedi és remek darabok, az eladás folyamatosan csökkenni fog. Szükségünk van valamire, ami igazán újdonság. A Hammerstein kitalálta a hangulatorgonánkat, nagyot is kaszált vele, de teljesen lefedte a piacot, nem is érdemes belekontárkodnunk. Hadd mondjam el az én ötletemet.
Apám a füléhez nyúlt és visszakapcsolta a hallókészülékét.
– Köszönöm, Jerome. Az Edwin M. Stanton egy elektronikus szimulákrum. Szinte mintha maga Stanton lenne itt és beszélgetne velünk. El lehet adni oktatási céllal, például iskoláknak. De ez még semmi, először erre gondoltam, de aztán beugrott a nagy ötlet. Figyeljetek. Javasoljuk Mendoza elnöknek hazánk fővárosában, hogy eltöröljük a háborút, és helyettesítjük egy tízévenkénti polgárháborús centenáriummal, amihez a Rosen gyár szállítja az összes résztvevőt, mindenkinek a szimulákrumát. Lincoln, Stanton, Jeff Davis, Robert E. Lee, Longstreet és hárommillió szabványdarab közkatonáknak, amit állandóan raktáron tartunk. És a csatában a résztvevők valóban meghalnak, ezek a rendelésre készült szimulákrumok felrobbannak, nem csak mint a másodrangú filmekben, amikor mintha főiskolások gyötörnék Shakespeare-t. Érted a lényeget? Felméred, mekkora lehetőség ez?
Mind hallgattunk. Igen, gondoltam, ez nem kispálya.
– Öt éven belül akkorává nőhetünk, mint a General Dynamics – tette hozzá Maury.
Apám a szivarját szívva méregette. – Nem is tudom, Maurice – ingatta a fejét. – Nem is tudom.
– Mit nem tudsz? Mondd meg, mi baj van vele, Jerome.
– Szerintem elragadott az idők szele – mondta apám fáradtságtól elnehezült hangon. Sóhajtott. – Vagy én öregszem?
– Igen, te öregszel! – horkant fel dühösen Maury.
– Talán igazad van, Maurice. – Apám hallgatott egy sort, majd kihúzta magát. – Nem, ez az ötlet túl… ambiciózus, Maurice. Mi nem vagyunk ilyen jók. Vigyáznunk kell, hogy ne ágaskodjunk túl magasra, mert még orra esünk, nicht wahr?
– Ne gyere nekem a némettel – morgott Maury. – Ha nem mész bele… Én már túlságosan beleástam magam, sajnálom, de nem hagyom abba. Sok jó ötletem volt már, amiknek hasznát vettük, és ez az eddigi legjobb. Az idők változnak, Jerome. Lépést kell tartanunk velük.
Apám szomorkásan szívta a szivarját.”

Öszeállította Kerekes Tamás
Kerekes Roadmovie Tamás
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.
www.marlonbrandy.nolblog.hu
thomaskerekes@msn.com

marlonbrandy (marlonbrandy), 2011. 03. 14. 15:54
válasz erre az üzenetre

Vámpír vámpírnak farkasa
A Drakula mítosz
VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ
A Drakula család mindennapjai
l
Bisceglia, Alessandra:

Drakula - Barangolás Erdélyben
Ventus Libro Kiadó, 2011
• 127 oldal
• Kötés: félkarton
• ISBN: 9789639926448

Elrejtőzik a sötétségben, de készen arra, hogy éjszaka ismét előbukkanjon. A filmvásznon éppúgy feltűnik, mint a legnyomasztóbb, lidérces rémálmokban. Ő Drakula, a csillapíthatatlanul vérre szomjazó vámpír. Vajon igazak-e az erdélyi élőhalottról szóló legendák?

A magyarok vérivásban megelőzték a románokat.
A nagy román vérszívó legendája régi magyar legendáriumokra nyúlik vissza –legalábbis –, a Hadak Ura, vagyis Árpád vérszerződése a hat vezérrel alapozta meg az Erdélyben elhíresült vámpírgróf mítoszát. A Kazár Birodalomban zsidóhitet felvett magyarok eszerint saját vérüket keverték a serlegbe, csak később lettek keresztények, mindörökre elhárítván magukról a vérvádat. A szerző szerint ugyanis
A vándorlás során
a magyar törzsek beékelődtek a Mohamedán Emirátus és a Bizánci Birodalom közé. Hogy a két erősen terjeszkedő, harcos egyház aktivitását elkerüljék, felvették a Kazár Birodalom területén a mindenkire érvényes, de semmire nem kötelező zsidó államvallást.
Ez persze másodlagos üzenetként annyit is jelent tisztelt antiszemita barátaimnak, hogy még az őseik is előbb voltak zsidók, mint keresztények.
A kabarok már ekkor csatlakoztak a magyarokhoz, tehát Drakula legendája nem nyúlhat vissza ősi római múltra, a farkasember nem azonos Romulusz és Rémusz nevelőanyukájával. Viszont Álmos rituális feláldozása tanúság mindazoknak, akik a Kárpát-medence történelmét vámpírnézetből tanulmányozzák.

Le kell számolnunk Drakula

dákoromán eredetével is. Eszerint a vámpírnak sem könnyű: itt vannak rögtön a gazdasági nehézségek, előbb lesz Gheorghe Funar dísztag a Magyarok Világszövetségében, mint ahogy a Drakula-részvény a tőzsdére kerül. (A tréfát félretéve, a részvényt tényleg a tőzsdére kívánják juttatni, bevezetése azonban nem szülhet jó vért – bár a segesvári épített környezetet romboló Drakula-park terve elhalt.)
A vámpíroknak az élethez legalább napi két-három deciliter vérre van szüksége, ez vándorlásra kényszeríti őket, mert úgy kell beszerezniük ezt a mennyiséget, hogy a Sötétség Világából át kell járniuk a földi világba, ahol kiszívhatják az emberek vérét.
A strapához tartozik az ellenséges vámpírvadászok tevékenysége és a konkurencia, hiszen Brazíliában csak az idén 22 ember halálát követelték a nagytestű vérszívó denevérek.
Vámpír vámpírnak farkasa:
A vámpír életre kelhet vegetatív úton is, mikor egy mit sem sejtő embert itat meg a saját vérével. Ekkor az új vámpír fölött misztikus hatalmat nyer a teremtő vámpír.
A fokhagymával ízesített embervért nem is tudja a vámpírszervezet hasznosítani, de leginkább az fenyegeti őket, ha egy gyönge nő önfeláldozása közben náluk éri őket a kakaskukorékolás. Ez betesz a vámpírnak! Jöhet a szívbe ütött karó. Különösen rettegniük kell a vámpíroknak a vérfarkasoktól és a
A jóslatok szerint egy újabb özönvíz
minden vámpírt el fog pusztítani a Földön.A legnevesebb vámpír, gróf Drakula tevékenységéről eltérnek a vélemények. Lehet őt török ellen küzdő magyar szabadságharcosnak látni, de lehet azt is feltételezni, hogy a Havaselvén a román ügyért ontotta más vérét.
Más források szerint a gróf alakja mögött a kegyetlen bánásmódjáról elhíresült Vlad Dracul, vagy Vlad Tepes (kb. 1431-1476) áll, akit támogattak a törökök, a magyarok (igaz, Hunyadi Mátyás tizenkét évre börtönre vetette, de a királyi családba nősült). Emellett igazi ellentétei a szászokkal lehettek, életét több ízben az Erdélybe menekülés mentette meg, ám rossz hírnevét is ott alapozta meg.
A család korán megtanulhatta, mi az a multikulturalizmus, Tepes vajda – a karóbahúzatás örökös olimpiai bajnoka – ellen számos ízben fellépett a török porta, a szász polgárság, s magyar barátai többször cserbenhagyták. Hogy Erdélyt tartotta kisebbik rossznak, az többször kiderült üldöztetéseiből. A 2001 óta napirenden tartott emlékpark lehetséges, hogy visszaállítja a kereszténység hős védelmezőjének hírnevét.

Bernard Desny kutatása szerint a Drakula családfája kapcsán, amit a vámpírológus Temesvár környékén folytatott. „A család egyik tagja, Kasper Moritznoff vérbankot tart fenn, illetve működtet Temesváron, míg a másik családtag koporsókat készít és árul.

A vérbankár fekete körgalléros köpönyeget visel és büszke származására, előkelő, arisztokratikus külsejét elsősorban hölgyek elbűvölésére és elcsábítására használja. Fajfenntartási gondjai azonban akadnak, hiszen „ egyetlen vámpír sem teremthet magának gyermeket a Herceg (A Telihold Klánjának egy városi vezetője) engedélye nélkül” – áll Pivárcsi Drakula gróf és társai című kötetében, amelyet 2003-ban jelentetett meg Budapesten a Palatinus Kiadó.

A Drakula-portrét mindemellett bensőséges vonásokkal gazdagítja a szerző, miszerint a vámpír alapjában véve méltóságteljes megjelenésű, nyugodt természetű, hideg szemű és megközelíthetetlen lény.

Nagyjából olyannak képzelhetjük el, mint Samuel Wolfensohnt, a Világbank elnökét, mindaddig, míg a vámpír le nem lepleződik. De ebben ne reménykedjünk intenzíven, hiszen az ilyesmi hosszú folyamat, mert – idézzük a kötetből – „a vámpír többnyire szívélyes modorú az emberekkel szemben”.

Kerekes Tamás

dreamofmylife, 2010. 11. 06. 18:53
válasz erre az üzenetre

pizzát eszek